Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

A KÖZPONTOSÍTÓ POLITIKA BELSŐ EKÖFOKBASAI 21 a jobbágyok földesúri pénzterhei a század második felében sokkal kisebb mértékben nőttek, mint a század első felében — sőt általánosságban egyáltalán nem nőttek, hanem mintegy megrekedtek a korábbi szinten. Megnőttek azonban a jobbágyok állami pénzterhei. Amilyen mértékben a központosító politika előtérbe nyomult, olyan mértékben tért át Mátyás az adók növelésére. Az állami rendkívüli adót, mely gyakorlatilag már a század derekán állandósult, a földesurak követeléseivel és saját ismételt ígéreteivel szemben ő is beszedette. Kezdetben a szokott, portánként 1 forintos összegben, utóbb azonban nem portánként, hanem »füstönként«, azaz háztartásonként, olykor — ha különösen nagy kiadásai voltak — évente többször is. így az egy portára eső állami »rendkívüli« adó nemcsak rendessé vált, hanem csakhamar kétszeresére, kivételesen pedig többszörösére is felnőhetett. Gyér kárpótlást jelentett, hogy a rendkívüli adók behajtásakor Mátyás többnyire — utóbb rendszeresen — elengedte, illetve beszámíttatta a jóval kisebb összegű kamarahasznát. Azonban ezzel párhuzamosan uralkodása második szakaszától az állami adókötelezettséget kiterjesztette a zsellér -ségnek arra a korábban adómentesnek tekintett részére is, mely telekrészt (szántót vagy szőlőt) művelt és ezért földesúri adót fizetett. Az állami adók növekedése kétségkívül súlyosbította a jobbágyok amúgyis nehéz helyzetét. A határszéli megyékben ehhez további súlyosbító körülményként járult, hogy a várak erődítésénél, kivált háborús veszély idején, fokozottan vették igénybe a környék jobbágyságának robótszolgálatát. A súlyos terhek miatt sok panasz hangzott el, főleg az országgyűléseken s a földesurak érdekeit kifejező forrásokban. Persze ilyenkor a földesúri kizsákmányolás érdeke szerényen meghúzódott a »szegény .nép« érdekeinek, sanyarú helyzetének emlegetése mögött. Valójában a földesurak nem kímélni akarták jobbágyaikat, hanem maguk akarták elsajátítani az állam erősítésére felhasznált adót és munkaerőt. Az összefüggést világosan mutatj cl clZ ä levél, melyet Várdai István, akkor kalocsai érsek írt birtokait kezelő rokonaihoz. Eszerint kérte a királyt, engedje el az egyforintos adót elhalt testvére birtokain. A király nem engedte el. »Mármost tudjátok, hogy mi azt előbb behajtottuk. Viszont nem volna jó, ha ezért a mi jobbágyaink károsodnának . . . így hát a már beszedett pénzből elégítsétek ki az adószedőket.« A birtokos-érsek arra számítva, hogy a királytól mentességet kaphat, előre beszedeti — nagybirtokosok régi módján — az állami adót, de minthogy nem kap mentességet, inkább kifizeti, különben jobbágyai tönkremennek és jövőre fizetésképtelenné válnak, vagy ha nem is, a szokások értelmében jogot kapnak ahhoz, hogy őt faképnél hagyják. Megesett, hogy a király és a nagybirtokosok emberei közt összetűzések támadtak az állami adó behajtásakor. A király adópolitikája fő érv gyanánt tér vissza a későbbi, Mátyás ellen szőtt összeesküvéseknél. Tény az, hogy az adók nagysága mellett a behajtásukkal megbízott szervek erőszakosságai, sőt végső soron a királyi és földesúri tisztek összeütközései is a jobbágyokat sújtották. Tudunk esetekről, amikor a falvak népe elmenekült az adószedők közeledtére. Szórványosan az is előfordult, hogy az adófizetést megtagadták és a kényszernek ellenálltak. Ilyen esetekben a király a kincstár érdekéből indult ki. A szökevényeket visszatelepíttette (vagy elrendelte, hogy ott adózzanak, ahová költöztek) ; az ellenállást — a hatvanas években Margitán, a < hetvenes években Zala megyében — fegyvereseivel verette le. Azonban az ilyen esetek az okleveles források szerint jóval ritkábbak, mint az országgyűlé-