Századok – 1955

Tanulmányok - Elekes Lajos: A központosító politika belső erőforrásai a XV. század második felében 1

A KÖZPONTOSÍTÓ POLITIKA BELSŐ EKÖFOKBASAI 9 okozta, különlegesen kirívó és súlyos eseteit. Ez nem jelenti azt, hogy a pusztásodás folyamata megállt, vagy éppen visszájára fordult. A folyamat tovább tartott, csak éppen az átlagostól nagyon eltérő, külső beavatkozás okozta formáit hagyta el, vagyis ütemének egészében közeledett ahhoz, ami a feudális kizsákmányolás adott viszonyai közt gazdasági törvényszerűségnek, a jobbágytelki gazdálkodás és a paraszti differenciálódás ismert tényei alapján megfejthető jelenségnek tekinthető. A pusztásodás »normális« mérete (a 90-es, évek viszonyait • a századelejiekkel hasonlítva össze) országos átlagban mintegy harminc százalékosnak vehető. Az 1494—95-i összeírás alapján az állami adóköteles porták száma, Szlavóniát és Erdélyt figyelembe véve, kb. 275 000-re tehető. Ez a Zsigmond korára számított 400 000 -hez képest jelentős — kereken 125 000 portányi — csökkenést jelent. (Nem csökkenést, hanem ellenkezőleg emelkedést mutat az V. László részére készített jövedelemkimutatáshoz viszonyítva, bár annak 50%-os pusztásodásról szóló adata kétségkívül túlzó általánosításon alapul.) A csökkenés akkor is számottevő, ha figyelembevesszük, hogy hozzávetőleg 65 000 portányi terület — valószínű feltevés szerint — bérletek alakjában visszakerült a szántóföldi művelésbe (tehát nem a földművelésből, hanem csak annak jobbágytelki rendszeréből kapcsolódott ki), s így »mindössze« a fennmaradó mintegy 60 000 portányi terület, vagy esetleg annak is csak egy része pusztásodott el oly fokig, hogy »épületei elpusztultak« és legelővé vált. A pusztásodás ilyen fokának is súlyos éhínségekre kellett volna vezetnie, ha a munka termelékenységének párhuzamos növekedésé ennek elkerülését — legalább országos átlagban — lehetővé nem teszi. A jobbágyságot, különösen szegényebb rétegeit az egész középkorban fenyegette a természeti csapások nyomán rendszeresen beköszöntő éhínség, a zsellérek jelentős részének életszínvonala pedig enélkül is állandóan az ínség határán mozgott. Ezeket a törvényszerű, általánosítható jelenségeket nem számítva, Mátyás korában nem találkozunk az ínség megnyilvánulásaival, melyeket különleges okokra, akkori sajátos körülményekre kellene visszavezetni. Ugyanis a munka termelékenységének növekedése lehetővé tette, hogy a század végén 275 000 (illetve 340 000) telken annyit, sőt többet termeljenek, mint a század elején 400 000-en. Ezen a fokon még azt is lehetővé tette, hogy a paraszt, kit saját szükségletei mellett a növekvő pénzterhek kényszerítettek erre, terményeinek mind nagyobb részét vigye piacra, változtassa áruvá. (A termények növekvő részének áruba bocsátása a paraszti árutermelés erősödését jelentette. Fokozta mindazokat a hatásokat, melyeket az adott körülmények közt az árutermelés, a pénzgazdálkodás, a feudális kizsákmányolásnak ezek talaján történt növelése gyakorolt a paraszti gazdaságra. Egyebekről nem szólva, a termelők nagyobb részét fokozódó mértékben tette a piaci áringadozások függvényévé, a parasztság differenciálódását meggyorsította, a parasztság egy részének életszínvonalbeli emelkedése mellett mind nagyobb rész életszínvonalát a zselléri szinthez közelítette.) Az árutermelésbe a parasztság széles rétegei bekapcsolódtak. Ezt az áruforgalommal, illetve annak eseti zavaraival kapcsolatban készült és fennmaradt feljegyzések mutatják, melyek a mezővárosiak és a gazdag telkes jobbágyok mellett növekvő számban szólnak a terményeikkel piacra igyekvő »szegényekről«. (Ez a kifejezés a kor szóhasználatában zsellérsorú vagy ahhoz közelálló embert, a következő század összeírásaiban töredéktelket művelő, félig zsellérnek tekinthető jobbágyot jelöl.) A paraszti árutermelés kiszéle-