Századok – 1955
Vita - Lederer Emma: Historiográfiánk történetibb vizsgálatáért 103
104 LEDERER EMMA Bálintnak és a hozzá közelállóknak.) Ezek a történészek többnyire már a Horthy-rendszer iskoláiban nevelkedtek, otthoni környezetüknél fogva is többé-kevésbé kötve voltak a rendszer felfogásához, célkitűzéseihez. Legtöbben értelmiségi származásúak voltak, annak az értelmiségnek leszármazottai, amelyet a Horthy-fasizmus a legnagyobb mértékben igyekezett kihasználni saját céljaira, saját kiszolgálójának nevelt, kinevezett »nemzetfenntartó« osztálynak. A marxizmus megismerése hermetikusan elzárt terület volt előttük, havaiamit ebből megismerhettek, az csak ellenséges munkák irányzatos kifejtése volt. Legtöbben abban a tévhitben ringatták magukat, hogy »objektiv« tudományos munkát fejtenek ki, a politikához semmi közük sincs. Munkáik elbírálásánál tehát nem lehet, szerintem, abból a helytelen állásfoglalásból kiindulni, hogy tudatosan a Horthy-fasizmus politikájának céljait szolgálták. Más kérdés, és ez szorul igen finom analízisre, hogy szubjektív elképzeléseik, állítólagos »apolitikusságuk« ellenére, hol szolgáltak ezek a munkák arra, hogy az ellenforradalom politikusai rájuk is hivatkozhattak, hogy ezeket a munkákat politikailag is hasznosítani lehetett. Sándor Pál cikke éppen ezt az analízist nem végzi el kielégítően, alapvetően azért, mert a történeti helyzet analízisét nem végzi el. Másik hibája Sándor Pál cikkének, hogy gyakran mond általánosságokat, s éppen ebből következik, hogy nem egy esetben helytelenül általánosít. Itt elsősorban a Domanovszky-iskolával kapcsolatos állásfoglalására szeretnék utalni. A Domanovszky-féle agrártörténetírás eredményeit, pozitívumait és hiányosságait, véleményem szerint, általánosságban helyesen értékeli Sándor Pál. Helytelenül általánosít azonban, amikor a »feudális-klerikális« jelzőt alkalmazza erre a történetírásra. Szigeti József a szellemtörténetírás bírálatáról szóló cikkében már rámutatott arra, hogy általában kissé elhamarkodottan beszélünk sok esetben feudális történetírásról az imperializmus korában. Bizonyára igaz az, hogy a magyarországi kapitalizmus feudális maradványainak, így elsősorban a nagybirtoknak konzerválásában komoly szerepet vállalt a történetírás is, s így beszélhetünk arról, hogy egyes történetírók munkásságában bizonyos feudális ideológia tükröződik. Nem feledkezhetünk azonban meg arról, hogy éppen a húszas évek végén és a harmincas évek elején a német, de főképpen az osztrák szellemtörténeti iskolának egy ágazata — politikai céljainak megfelelően — a »rendi állam« (Ständestaat)-ban, a középkorban, a feudalizmusban látta meg a maga ideálját. A középkori feudális társadalomban — hirdette ez az iskola, amelynek főképviselője az osztrák »közgazdász és gazdaságtörténész«, Othmar Spann volt — megvalósult az osztálybéke, úr és paraszt, kézművesmester és legény patriarchális, baráti közösségben éltek egymással. A történetírásnak ezt az irányát, úgy vélem, nem nevezhetjük egyszerűen »feudális« történetírásnak. Pedig ez az irányzat hatott igen erősen a magyarországi gazdaságtörténetírásra a 30-as évek elején, s éppen a patriarchális viszonyok ábrázolása mutat igen erős spanni hatásokat. A gondos analízis éppen ott végzendő el, hogy mennyiben hatott történészeinkre ez a — lényegében igen reakciós — elmélet, amely azonban éppen antikapitalisztikus felfogásával vált vonzóvá, s mennyiben beszélhetünk a nagybirtok tudatos szolgálatáról ezeknél a történetíróknál, tehát a Domanovszky-féle agrártörténeti tanulmányoknál is. A »klerikális« jelzőt azonban végképpen nem lehet erre a történetírásra alkalmazni. Amikor klerikális történetírásról beszélünk, úi. elsősorban a ka-
