Századok – 1955

Vita - Lederer Emma: Historiográfiánk történetibb vizsgálatáért 103

HISTORIOGRÁFIÁNK TÖRTÉNETIBB VIZSGÁLATÁÉRT 105 tolikus egyház és az egyházi nagybirtok érdekeit szolgáló történetírást értünk ezalatt. így értelmezi ezt Sándor Pál is. A Domanovszky-iskola azonban — Kalász és Gerendás dolgozatait nem számítva — ilyen irányban eléggé kevéssé volt érdekelt, sőt amennyiben »klerikalizmusról« beszélhetünk, protestáns vallásos beállítottságú, katolikus egyházellenes volt. Mindez végső soron nem azt jelenti, hogy a Domanovszky-iskola lényegében haladóbb volt, mint amilyennek Sándor mutatja. Viszont a helytelen megállapítások, a nem eléggé pontos analízis arra vezetnek, hogy akiket meg akarunk győzni, úgy látják, a helytelen nézetek túltengenek és ettől nem látják meg az alapvetően helyes megállapításokat sem. Hasonlóan nem pontos az analízis, amellyel Sándor Pál ezeknek az agrártörténeti tanulmányoknak nyugati orientációját taglalja. Nyilvánvaló és helyes az a megállapítás, hogy egész ellenforradalmi történetírásunk szükségszerűen volt egyúttal soviniszta és kozmopolita, hogy minden vonalon a nyugati orientációt hangoztatta. De éppen az agrártörténetírásnak azon szerzői, akikre Sándor hivatkozik, pl. Welmann Imre és Szabó István, nem következetesen és nem egyirányúan èzt a vonalat követték. Welmannál erre homályosan utal Sándor, de azért erőltetetten húzza rá pl. Szabó egyes kitételeire a nyugati orientáció hangoztatását. Mikor pl. idézi Szabó Istvántól azt, hogy a nagy parasztháborút követő idők jobbágyviszonyairól szólva Szabó leszögezi, hogy ekkor a »magyar jobbágysors... jóval kedvezőbb volt, mint tőlünk keletre«, úgy vélem, tárgyi adatokkal kellene megcáfolni, hogy mennyiben helytelen és erőltetett ez a kitétel. Mert sok esetben mind Welmann, mind Szabó beszélnek arról, hogy a magyar fejlődés kelet-európai típusú volt, s több esetben hivatkoznak kelet-európai analógiákra is. Azt természetesen nem kívánhatjuk tőlük, hogy tudták volna mi a különbség az amerikai és a porosz-utas fejlődés között ! Űgy hiszem, ismét a történeti helyzet nem helyes felmérése adja meg Sándor cikkének alaphangját, amelyben osztály viszonyok analízisét, marxista elméletet követel ezektől a tudósoktól, akik előtt, mint erre már utaltam, lényegében ezek az elméletek teljesen vagy majdnem teljesen ismeretlenek voltak. Nem eléggé történeti, véleményem szerint, a történetírás ellenforradalmi korszakbeli »fejlődésének« tárgyalása sem. Ahogyan Sándor Pál nem látja meg, hogy a dualizmuskori történetírásban miért éppen a 90-es és az 1905-ös évek jelentenek fordulatot, miért éppen ekkor jelennek meg Márki, Tagányi és Acsády munkái — a magyar agrármozgalmak, a belső kormányzati válság és az orosz forradalom hatására —, ugyanúgy nem látja meg, hogy az ellenforradalmi korszakban is vannak bizonyos periódusok. Az ellenforradalmi történetírás elmélete ugyan már a 20-as években kibontakozott — 1920-ban jelent meg a »Három Nemzedék« és 1922-ben indult meg a Minerva—, de a történetírás teljes jobbratolódását, a szellemtörténet felé való fordulást mégis a 30-as évek jelentik. A gazdasági válság hatásaképpen következett be ez a jobbratolódás, a szellemtörténetírás egyeduralma, a pozitivizmusba való benyomulása is. A Domanovszky-féle agrártörténeti tanulmányok, minden pozitivizmusuk ellenére, éppen ezt a hatást tükrözik, ezt kell kiemelni, amikor ezeket a munkákat mint »pozitivista« termékeket tárgyaljuk. Nem látom azonban teljesen igazoltnak, hogy pl. Szabó Istvánnál valamiféle reakciós jobbratolódást jelentett volna az »Úr és paraszt« kotetbeli tanulmánya. Sokkal inkább lehetne ilyenről beszélni Szabó István összefoglaló népiségtörténeti köteténél, amely igen gondos analízisre szorul. Erre az analízisre