Századok – 1954
Szemle - Makkai László: a magyar puritánusok harca a feudalizmus ellen (Ism.: Wittmann Tibor) 445
\ SZEMLE 447 seknek elemzésénél is, melyek a parasztság, illetve a puritánizmus Habsburg-ellenes törekvéseiből adódnak. Az antifeudális és nemzeti harc belső kapcsolatainak megvilágítása körültekintést igényel akkor is, mikor nem parasztfelkelésről vagy függetlenségi harcról, hanem bizonyos politikai, eszmei irányzatok jellemzéséről van szó. Mindegyik esetben kétféle hibát lehet elkövetni : egyrészt fenyegeti a XVII. század kutatóját az a veszély, hogy a függetlenségi törekvéseket elszakítja a paraszti osztályharctól, vagy azokat nem tudja ennek menetébe szervesen beállítani.Ezt nem kerülteel pl.ajelen sorok írójának Bethlen Gáborról írott rövid életrajza sem. Másrészt hiba az, ha nem szentelünk kellő figyelmet az antifeudális erők idegen hódítók elleni fellépésének és elhanyagoljuk a nemzeti érdekeknek az osztályharcra gyakorolt hatását. Ebbe a hibába a könyv szerzője is beleesett azzal, hogy a puritánok Habsburg-ellenességének kérdését nem elég élesen vetette fel. Bisterfelden kívül alig érinti ezt a problémát. Pedig tény az, hogy a századelej i prédikátorokhoz képest még a magyar elmaradottság nagy ostorozójának, Apáczainak a tevékenységében is elhalványult a Habsburg-ellenesség, noha a Habsburg-elnyomás azóta fokozódott. Ugyanakkor azt látjuk, hogy Comenius egyenesen a »Babilon« (Habsburg-ház) elleni nagy felszabadító háború megindításának reményében jött Sárospatakra és tette meg reformjavaslatait. Ezzel szervesen összekötötte a társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség érdekeit. A magyar puritánok antifeudális erőkifejtéseinek korlátoltsága nyilvánul meg abban, hogy a Habsburg-uralom szerepét nem vették észre az elmaradottság, feudalizmus fenntartásában. A másik, a török hódító elleni gyűlölet lángja sem volt erős bennük. Mindezek magyarázatával a tanulmány adós maradt. Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a nemzeti érdekekért folyó harc és az osztályharc komplikált összefüggéseinek feltárására a XVII. századi európai történelemben a szovjet történettudomány egyre nagyobb figyelmet fordít. Porsnyev professzor pl. egyik tanulmányában az. angol forradalom a francia fronde és a westfáliai béke közötti láthatatlan kapcsolatokra igyekezett fényt deríteni. (Б Ф. Поршнев: Английская республика, французская фронда и вестфальский мнр. Средние века III. 1951. Москва). Ezt az utat a magyar történészeknek bátrabban kell járniok. Makkai László könyvének ilyen vonatkozású utalásai (36, 49 stb . 1.) nem kielégítőek, a Rákócziak Erdélyéről, külpolitikájukról többet kaphatott volna az olvasó. Az az indokolatlan állítása, hogy II. Rákóczi György »tudatosan ápolta a bethleni politikai hagyományokat«, könnyen félrevezető lehet (133. 1.). A »Magyar puritánusok« igen sok fontos megállapítást tesz a mozgalom két irányzatának társadalmi, politikai különbözőségéről, az államhatalomhoz való viszonyukról. A részletmegállapítások is értékes gondolatokat tartalmaznak. E részletek azonban nem olvadnak bele egy olyan egységbe, melyet az olvasó már a könyv második felében igényel. Ezt az egységet biztosítaná az, ha a könyv gondolatfüzése egy antifeudális politikai mozgalomban zárulna le. Ilyen azonban nem volt. Mivel pedig rövid összefoglalásról van szó, az életrajzok, egyes képek, részletek kissé mozaikszerűvé válnak. Pedig a mozgalom eredménytelenségéért, gyors letűnéséért éppen szemléletesebb ábrázolások, Apáczai, Mikolai Hegedűs János stb. életének, tevékenységének bővebb ismertetése kárpótolt volna némileg. így az olvasó a könyv végéhez érve, kissé csalódik a mozgalomban. Végül, ami az ideológiai tartalmak elemzését illeti, a könyvből ösztönzést kaphatnak az egyes tudományok művelői. Az élenjáró eszmék melletti határozott kiállás a puritánusok érdeme, de az ő gyengeségük jele, hogy nem tudtak az egyházi keretekből kilépve világi síkon is programmot adni, legfeljebb Apáczai a pedagógia terén. Ha azonban ezt nem is követelhetjük tőlük, fontos annak a tisztázása, hogy milyen eszmékhez nyúlhattak vissza hazai talajon. A szerző e téren is kissé adós marad (talán éppen a szűk keretek miatt), elhanyagolja az ideológiák viszonylagos önállóságának törvényét. Engels Schmidthez írott levele klasszikus választ ad a jelen könyvben- is végighúzódó kérdésre, hogyan lehetséges gazdaságilag elmaradott országokban haladást irányító eszmei áramlatoknak felszínre törniök és felhívja a figyelmet az »elődöktől hátrahagyott filozófiai anyagra« (Marx—Engels : Vál. M. II. 495. stb. 1.). Ezt magyarországi vonatkozásban érintenie kellett volna a könyvnek, utalva pl. a reformáció XVI. századi hagyományaira. A könyv érdeme — túl konkrét eredményein - , hogy gondolatkeltő és érzékelteti, hogy hol vannak hiányok, milyen irányban kell elindulniok a további kutatásoknak. A téma sokfelé mutat és felbontásra vár a társadalmi, politikai ós kulturális történet terén egyaránt. De már mostani feldolgozása is, éppen a régi irodalom ferdítéseinek megrostálása révén, nagy előrehaladást tesz. Éppen a könyvben levő historiográfiai áttekintés mutatja, hogy a régi történetírás milyen értetlenül állt az antifeudális szellemi mozgalmakkal szemben még akkor is, ha nem kifejezetten ellenséges álláspontot foglalt
