Századok – 1954

Vita - Makkai László: A „Magyarország története” egyetemi tankönyv első kötetének vitája 636

646 М Л К К АТ LÁSZLÓ István hozzászólása okozott, aki bizonyító erejű hatalmas forrásanyag alapján mutatta ki а XVI. századi paraszti árutermelés eddig nem sejtett nagy arányait, megingatva ezzel azt a feltevést, hogy a majorsági gazdálkodás előretörése а XVI. század második felének uralkodó gazdasági tendenciája. A szövevényes problémát Pach Zsigmond Pál vitte közelebb a megoldáshoz azzal, hogy a (feltehetőleg а) XV. század második felében meginduló fejlődés alapvető jellegzetességét a szabadparaszti és az örökös jobbágyi tendenciák harcában jelölte meg. Ennek a küzdelemnek a »második jobbágyság« rendszerének felülkerekedósóvel és a Habsburg-gyarmatosítás diadalával egybeeső fontos állomását а XVIII. század elejére, végét pedig 1848-ra tette. Mindennek alapján úgy látszik, hogy a »második jobbágyság« újabb szakasza, noha az ország egyes területein már 1560 körül erőteljes jelei mutatkoznak, csak а XVII. század elejére fejlődött ki olyan arányokban, hogy ettől kezdve (bár még mindig harcban a szabadparaszti törekvésekkel) uralkodó tendenciának nevezhető. A »második jobbágyság«-gal kapcsolatban azonban nemcsak periodizációs problémák merültek fel, hanem az egész fejlődési szakasz tartalmi meghatározása sem bizonyult kielégítőnek abban a formában, ahogy az a tankönyvszövegben szerepel. Pach Zsigmond Pál hozzászólásában kifejtette, hogy nem elegendő a nyugat- és keleteurópai fejlődés közötti különbség egyszerű megállapítása, hanem ennek okait is fel kell tárni. Ezt a különbséget nem lehet leegyszerűsíteni a nyugati ipari ós keleti mezőgazdasági árutermelés egyébként helyos szembeállítására, mert az eltérő fejlődés magában a mezőgazdaságban is megmutatkozik s éppen ebből fakad a szabadparaszti és örökös jobbágyi tendenciák említett harca és az utóbbinak diadalra jutása. Továbbá élesen kifejezésre kell azt is juttatni, hogy a második jobbágyság a kapitalizmusba való átmenetnek nemcsak sajátos, hanem egyben kerülő útja is. A feudalizmus bomlásáról van szó ugyan, de olyan körülmények közt, melyek akadályozzák a kapitalizmus kialakulását. Viszont »a fejlődés útja így vagy úgy, közvetlenebb vagy kerülő úton á kapitalizmus felé vezet. . . Rá kell mutatni arra, hogy a gazdasági fejlődés objektív törvényszerűségéről van szó, amelyik a második jobbágyság alapvetően feudális rendjén, a feudalizmust konzerváló rendjén keresztül, zegzugos utakon is. , . keresztültör és szükségképpen, törvényszerűen elvpzet. a kapitalizmus kialakulásához.« Az a kétely, melyet Szabó István a »második jobbágyság« kifejezésnek a magyarországi viszonyokra való alkalmazásával szemben emelt, lényegileg csak a szóhasználatot magát illeti, hiszen az a változás, mely a keletnémet paraszt »hörig«-állapotától »leibeigen«-állapotához vezet, kevésbé éles formák közt nálunk is végbement, mikor a magyar paraszt a korai feudalizmus »első jobbágyságá«-nak súlyosabb kötöttségeiből a XIII—XV. század viszonylag szabadabb állapotába, abból pedig az »örökös jobbágyság« nyomorúságába jutott. Bármennyire is módosítja, főként pedig késlelteti a magyarországi fejlődést az idegen hódítás, az egyetlen lényeges vonásában sem tér el az általános keleteurópai fejlődéstől. A vita egésze megengedi ennek az elvnek leszögezését, ami már magában is komoly eredmény. Ahhoz azonban, hogy a vitának ezek az eredményei a periodizáció alapjaiul szolgálhassanak, tekinteteibe kell még venni a magyarországi viszonyoknak azt a sajátosságát, hogy a belső változások normális menetét olyan súlyos külső tényezők befolyásolják, mint a török hódítás, majd a Habsburg-gyarmatosítás. Azzal a kívánsággal szemben, hogy a »második jobbágyság« jelentkezésének megfelelően a virágzó és a késői feudalizmus közötti korszakhatárt a XV. század végére kell visszatolni, több más hozzászólóval egyetértésben Pach Zsigmond Pál ragaszkodott a hagyományos 1526-os dátumhoz, azzal az indokolással, hogy a török hódítás nemcsak, a politikai felépítményben, hanem a gazdasági alapban is mélyreható változásokat hozott, mindenekelőtt a termelőerők és a piac fejlődésének visszavetése által. Anélkül, hogy a kései feudalizmus, kezdetének már érintett problémáját felvetette volna, Spira György helytelenítette a XVI-—XVIII. századnak egységes korszakba foglalását, mert szerinte a kapitalizmus előtörténetéről, az eredeti tőkefelhalmozás kezdeteiről 1711 előtt nálunk nem lehet beszélni, márpedig az eredeti felhalmozás feltételeinek kialakulása döntő periodizációs szempont. A vita ebben a vonatkozásban sem juthatott megnyugtató közös álláspontra, mert az eredeti felhalmozásról érdemileg alig esett szó. Spira György pedig nem tett kísérletet annak tisztázására, hogy a késői feudalizmus és a kapitalizmus előtörténete hogyan viszonyulnak egymáshoz a periodizáció tekintetében. Nem került sor a vitán az abszolút monarchia elvi kérdéseinek elmélyítésére sem. A XVI. századi centralizáció kérdése a tankönyvben elsősorban mint a Habsburg és erdélyi oldalról a szétdarabolt magyar állam újraegyesítésére irányuló hatalmi törekvések ellentéte merül fel. A szerzőt és a hozzászólókat egyaránt a két központosító törekvés pozitív vagy negatív megítélésének kérdése érdekelte. Benda Kálmán azt