Századok – 1954

Vita - Makkai László: A „Magyarország története” egyetemi tankönyv első kötetének vitája 636

644 МЛК KAI LÁSZLÓ hiányérzet jelentkezett, arra mutat, hogy ennek a fejlődési szakasznak a jellege, főként pedig a fejlődés egészébe való beilleszkedése nem kapott egyértelmű megvilágítást. A hozzászólásokra adott válaszában a szerző is kételyeit fejezte ki aziránt, hogy а XIV XV. századi fejlődés jellegét helyeseli határozza-e meg a tankönyv. Az 1320 körül felvett főkorszakhatárnak, amennyiben ezzel a szerzők a feudális szóttagoltság szakaszát kívánják lezárni (s erre vall az, hogy Székely György a vitán а XIV. századot »a széttagolódás utáni területegyesítés« korának mondotta), a klasszikus periodizáció értelmében a rendiség kialakulásával kellene egybeesnie. Az 1320—1382 közti korszakkal foglalkozó alfejezet címében történik is egy bátortalan utalás a rendi képviseleti állam félé tartó fejlődésre. Ugyanekkor viszont — mint azt a vitán többen is megállapították — éppen a rendiség problémája szorul ebbén a részben háttérbe a központi hatalom megerősödésének nyomatékosan hangsúlyozott jelenségei mögött. A feudális széttagoltság felszámolása és a rendi képviseleti monarchiának 1438 körűire tett kialakulása közt így több mint százéves tisztázatlan jellegű szakasz lappang, ugyanakkor viszont a hatalom rendi megosztásának korszaka, bár ezt formailag a tankönyv az 1438—1526 közötti évszázadra teszi, a valóságban szerfelett összeszorul a mátyási centralizáció jelentőségének erőteljes kidornborítása folytán. Amikor Székely György válaszában az államfejlődés XV. századi szakaszát »a rendi monarchiától az abszolút monarchia felé vezető« átmenetnek jellemezte, elvileg is állástfoglalt a hatalom rendi megosztása korának e nagyfokú időbeli korlátozása mellett. Végeredményben az olvasóban az a benyomás támad, hogy a magyarországi feudalizmus fejlődési szakaszai csupa »átmenet«-et, valami »felé« tartó mozgást mutatnak, s egyiket sem lehet hiánytalanul azonosítani a klasszikus periodizáció szakaszaival. Ennek a szemléletnek persze van bizonyos jogosultsága, ha a történeti folyamat dinamikus voltát kívánjuk hangsúlyozni, de periodizációs elvként alkalmazni annyit jelent, mint a fejlődés szakaszait, az egyes korszakok saját jellegzetességeit egymásbamosni, eltüntetni. Vajon miért nem fogadták el a szerzők azt a magától kínálkozó megoldást, hogy a X—XII. századot a korai, a XIII—XV. századot a virágzó feudalizmus korszakaival azonosítsák? Miért alkalmazták ehelyett a klasszikus beosztás ismérveinek semmiképpen meg nem felelő 900—1061, 1061—1320, 1320—1438, 1438—1526 tagolást ? Ennek az eljárásnak egyik okára, a korai feudalizmus szakaszának kiejtésére már rámutattunk. A főok azonban az, hogy a periodizációs alapelvet, az alap és felépítmény fejlődésének együttes figyelembevételét, a szerzők gyakorlatilag nem érvényesítették következetesen, hanem —- mint azt a bolgár történészek szóvátettók — a hangsúlyt a politikai felépítményre tolták át s azon belül is a hatalmi, központosítás jelenségeit tekintették döntő fontosságú határköveknek. Ezért szorul háttérbe a központi hatalom XIV. századi megerősödése mögött a rendiség kialakulásának problémája s ezért keletkezik az a látszat, hogy Mátyás központosítása áttörte a hatalom rendi megosztását az abszolút monarchia irányában. A XIV. ós a XV. századvég »anarchiá«-nak jellemzett eseményei így nem mint a fejlődés uralkodó tendenciájának, a rendiségnek felülkerekedése, hanem mint az illető korszakokban főtörvónyszerűségnek feltételezett központosítás átmeneti, másodlagos jelentőségű háttérbeszorulása tűnnek fel. Végeredményében a XIV—XV. századi magyar történelmi folyamat ezáltal egyetemes viszonylatban nemcsak rendkívül sajátosnak, hanem mind az aránylag fejletlennek bemutatott megelőző századokhoz, mind az általános keleteurópai helyzethez képest ugrásszerűen előrehaladottnak mutatkozik. Ez lehet optikai csalódás, ami abból származik, hogy a szerzők előszeretettel dolgozták ki a központosítás előremutató jelenségeit, de az sincs kizárva, hogy ez a sajátosság és viszonylagos fejlettség bizonyos fokig valóban fennáll. Megnyugtató választ erre csak akkor kaphatunk, ha az alap és felépítmény összefüggéseit az eddiginél tisztábban látjuk. Barek István megjegyezte, hogy a termelőerők és'az árutermelés XV. századi fejlődését Elekes Lajos (az 1382—1490 közötti rész szerzője) nem annyira a gazdaságtörténeti tényanyag felől, mint inkább a politikai felépítmény fejlettségéről alkotott benyomásának hatása alatt mérlegeli s ezért olyan jelenségeket, melyek haladásra vallanak (lovas ekefogat, háromnyomásos rendszer elterjedése), anélkül általánosít, hogy országos érvényesülésüket bizonyítani tudná. Szűcs Jenő a XV. századi városi iparosodás egyenesvonalú fejlődéséről adott képet vonta kétségbe, mert kutatásai azt mutatják, hogy (legalábbis az általa vizsgált és sajátos körülmények miatt általánosan jellemzőnek nem tekinthető soproni viszonylatban) a városi ipar a XV. század közepén tartósan stagnál, a városi piackörzet nem bővül, a polgárok földművelő tevékenysége erősödik, másrészről viszont a feudális pónzjáradék feltételezett általános növekedését sem igazolják az adatok. Elekes Lajos válaszában megfontolandónak tartotta ezeket