Századok – 1954
Vita - Sándor Pál: A magyar agrár- és paraszttörténet polgári irodalmának kritikájához 373
Л MAG VAK AGRÁR- Kb PARASZTTÖ KTÉNET POLGÁR) IRODALMÁNAK KRITIKÁJÁHOZ 411 jobbágy kizsákmányolással volt szoros összefüggésben.21 8 És amint Szabó István a pusztásodás társadalmi problematikájából kirekesztette a jobbágyság nagyobbik részét érintő elnyomorodás folyamatát, úgy hagyta figyelmen kívül a feudális kizsákmányolás általánossá válását az egységes jobbágyosztály kialakulásának magyarázatánál. »Az egységes jobbágyság« nála csupán »hosszú gazdasági és társadalmi kiegyenlítődés eredménye volt«.21 9 Pedig a rabszolgajobbágyok emelkedése és a volt szabadok jobbággyá süllyedése a •feudális kizsákmányolás általánossá válása alapján ment végbe. A lényeg itt sem a felszíni »kiegyenlítődés«, hanem az emögött szélesülő uri kizsákmányolás volt. Erre azonban Szabó István nem tért ki. Nem véletlen, hogy a feudális ideológiának ilyen engedményeket tevő szemlélet mellett a jobbágyok antifeudális osztály harcának eseményei és elvi kérdései nem kaptak kellő helyet parasztságtörténetében. Egyes antifeudális mozgalmakról vagy alig nyilatkozott a szerző, — mint az 1437. évi erdélyi jobbágyháborúról — másokat meg egyáltalán nem is említett — mint a XVIII. századiakat, vagy az 1831. évi felvidéki felkelést. A feudális ideológiának ezek az demei jelentékeny korlátai voltak Szábó István parasztpolgári történetszemléletének. A .XVI. század előtti feudális kizsákmányolás sokszor elvont, általában pedig tompított rajza a jobbágyi osztályharcnak a feudális korszak egészén átvonuló háttérbeszorítása végeredményben a feudalizmus bizonyos mértékű idealizálását és az osztályharc kiszűrését jelentette a történetírásból. De a feudalizmus, illetőleg a feudális földesúri osztály egy másik, mégpedig az ellentétes oldalról jelentkező idealizálása is feltűnt Szabó Istvánnál, csakúgy mint az ellenforradalmi korszak egész polgári irodalmában. Eszerint 1526 után elsősorban a török, majd annak kiverése után szinte kizárólag a birtokos nemesség volt a jobbágynyomor okozója. Ez a felfogás szükségkép utat engedett a gyarmatosító Habsburgok többszázados elnyomó politikájának el homályosításához. A török, majd a nemesi elnyomás előtérbe kerülése elkerülhetetlenül a Habsburgokról való figyelem és felelősség elterelésével járt. És valóban : a bécsi udvar — Mária Terézia és II. József személyén keresztül — úgy jelent meg a polgári irodalomban, mint »az elnyomott magyar szegénység« oltalmazója, »védelmezője« »az elnyomó gazdagok ellen«.22 0 A reakciós polgári irodalom szélesen terjesztette el nézeteit Mária Terézia parasztok iránt érzett »rokonszenv«-éről, »az elnyomottaknak melegszívű szószólójá«-ról, »hatalmas pártfogójá«-ról.22 1 Ebbe a gondolatmenetbe építették be a királynő magyarországi jobbágypolitikáját, híres úrbérrendezését. »A magyar parasztság érdekében hozott reformjának egyik okozóját«, — írja Eckhardt Ferenc — »abban a vágyakozásban kell keresni, melyet alattvalói szeretete után érzett«.222 »Tudjuk, hogy a parasztság jobb sorsának biztosítása az érzékenyszívű, vallásos, s az úrbér ügyét az örökös tartományokban is nyugvópontra juttató 218 Molnár Erik: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig. Bpest, 1949. 229. 1. 219 Szabó I., i. m. 12. L 220 Eckhardt Ferenc: Mária Terézia és a magyar parasztkérdés. Klebelsberg-Emlékkönyv. Bpest, 1925. 502. 1. 221 J. m. 505. 1. 2 22 I. m. 508. 1.
