Századok – 1954

Szemle - A Köznevelés 1952/53. évfolyama és a történettanítás (Ism.: Bellér Béla) 213

SZEMLE 215 az, hogy az aktualizáció akkor sikeres, ha nem felületi hasonlóságon, hanem a történelmi fejlődés törvényszerűségein alapszik, s a jelen és múlt között tényleg meglévő összefüggéseket hozza felszínre. Az aktualizációnál — folytatja a cikk — célszerűbb a jelenből a műit felé haladni s időben minél közelebbi eseményeket összekapcsolni. Ezekkel a fejtegetésekkel lényegileg nyilván egyetérthetünk, az aktualizáció kérdését azonban ezzel még nem tekinthetjük megoldottnak. A kérdés a gyakorlat síkján úgy merül fel, hogy miért oly kevés a sikeres, termékeny, a kérdést előbbrevivő, új összefüggéseket feltáró aktualizáció s miért oly sok még mindig az erőszakos aktualizálás, az üres »átpolitizálás«? Miért került az aktualizáció olyan rossz hírbe a gyakorló pedagógusok előtt, hogy sokan közülük — s éppen nem a legrosszabbak — nem alkalmaznak semmiféle aktualizációt, úgy hogy az aktualizáció területéről változatlanul tart a történelemtanítási konferencián is említett »elszakadó mozdulat«? A válasz csak az lehet, hogy az aktualizáció gyengeségében olyan hibák tükröződnek, amelyek eléggé jellegzetesek voltak az utóbbi időben nemcsak történettanításunkban, hanem propagandamunkánkban általában. amire a Központi Vezetőség 1953. október 26-i határozata nagy n élesen rávilágított. Mindaddig, míg a pedagógusok túlnyomó többsége nincs meggyőződve arról, hogy az ú.n. tárgyilagosság és pártosságatörténelemtanítás terület én lényegileg azonosak és amikor marxista történelmet tanítanak, akkor igaz, a történelmi valóságot híven tükröző történelmet tanítanak ; s mindaddig, míg a történcttanárok nem tudják dialektikus módszerrel és materialista szemlélettel a történelmi folyamatok lényeges összefüggését megragadni, mindaddig szó sem lehet sikeres, termékeny aktualizációról. A rossz aktualizáció pedig oktatási-nevelési szempontból sokszor rosszabb, mintha egyáltalán nincs aktualizáció, mert frázisokra, szólamszerűségre, felszínességre, képmutatásra és álhazafiságra vezet. Igen fontos, szinte nélkülözhetetlen eleme a történettanításnak a helytörténeti hagyományok felhasználása. A helytörténeti hagyományok révén nyeri el a történettanítás azt a személyes közvetlenséget, élményszerű frisseséget és érzelmi meleget, telítődik azzal az igazi népi szellemmel, amiről Nagy Imre, a minisztertanács elnöke is beszélt 1954. január 23-i parlamenti beszédében, s amely a történelemtanítás eredményességének is egyik legbiztosabb ismertető jele. A helytörténeti hagyományok felhasználása nemcsak a tanóráknak, hanem a szakköröknek is egyik legállandóbb és legtermékenyebb programmpontja lehet. A Köznevelés három cikkben is foglalkozik a helytörténeti emlékek felhasználásával (VIII. 445, 573, IX. 173.1.), de az aktualitásokból kiindulva nem jut el a kérdés rendszeres és módszeres feldolgozásáig. Az idézett cikkek a helytörténeti elemek felhasználását egy-két ünnepi alkalomra, egy-egy — ezen a téren kivételesen kedvező helyzetben lévő városra (Eger, Debrecen) — leszűkítve tárgyalják, s nem adnak általános érvényű, mindenki számára értékesíthető útmutatást. A Köznevelés szűkkörű problémafelvetése annál különösebb, mert tudomásunk szerint a történelemtanárok helytörténeti kutatómunkája már nemcsak község'-városi, hanem olykor megyei keretben is folyik (például Heves, Győr, Baranya stb.). sőt már országos szervezet is összefogja kutatómunkájukat. A történettanárok helytörténeti kutatómunkája tehát máris igen számottevő eredményeket ért el s nemcsak a történelemtoraíás, hanem a történet tudomány szempontjából is hasznosítható eredményekkel járt. A feladatok, a munkamódszerek, a munkaszervezet tehát már egészen kialakult formában jelentkeznek, a Köznevelésnek csupán ismertetnie s széleskörben népszerűsítenie kellene őket. Nem mutat kedvezőbb képet a Köznevelés történelmi cikkanyaga akkor sem, ha az elvi jelentőségű cikkek után a módszertan felől tekintjük át őket. Miről szólnak ezek a módszertani cikkek? Az éveleji és éwégi ismétlésekről, a táblai vázlatról és munkafüzetről, a források felhasználásáról stb., egyszóval ha nem is egészen másodrendű, de nem is a legfőbb kérdésekről. Az éveleji és évvégi ismétlések színvonalának megjavítására az utóbbi két esztendőben a köznevelés és a közoktatás minden tényezője rendkívül sok energiát fordított anélkül, hogy ezzel az erőfeszítéssel arányban álló eredményt értek volna el. Azt hisszük, ennek a szembetűnő eredménytelenségnek nem az éveleji és éwégi ismétlés rossz »megszervezése« az oka (hiszen a »szervezésben« éppen nem volt hiány!), hanem a két ismétlés közé eső idő, tehát a rendes haladási idő gyönge termése. Itt röviden arról van szó, hogy történelemtanáraink olyan mennyiségű anyaggal, olyan gyors tempóban kénytelenek megterhelni a tanulókat, hogy a túlzsúfolt anyag, a túlhajszolt tempó szorítójában éppen az alapvető ismeretek, képességek és készségek nem tudnak kibontakozni, illetőleg sorvadnak el idő előtt. Fokozza a bajt, hogy amikor a volt Továbbképzési Főosztály és a helyi továbbképzés irányítói látványos erőfeszítéseket tettek a tanítási órák »gazdag változatosságának« biztosítására, s egyes igazgatók szinte sportszerűen, munkaversenyszerű feladatként adták ki a tanároknak, hogy hányféle óratípust tudnak »kihozni« tantárgyukból, nem fordítottak kellő figyelmet a leggyakoribb és az