Századok – 1954

Szemle - A Köznevelés 1952/53. évfolyama és a történettanítás (Ism.: Bellér Béla) 213

216 •SZEMLE alsóbbfokú oktatás szempontjából alapvető fontosságú ú. n. vegyestípusú (kombinatív) óra kidolgozására, »változatosabbá« tételére (1. minderre 'a Bálint —Nagy—Szokolszky-vitát, VIII.678, 744,IX. 73, 111 1.). Közismert tény az is, hogy az iskolai gyakorlatban túlnyomó vegyes típusú óráinknak számonkérő és összefoglaló része ált alában sokkal gyöngébb, mint az új anyag tárgyalása, a magyarázat. Már pedig nyilvánvaló, hogy az oktatás folyamatában az óra ezen mozzanatainak van a legnagyobb jelentőségük az ismeretek begyakorlása, a képességek, készségek kialakítása szempontjából, amelyek nélkül semmiféle ismétlés nem lehet eredményes. De nem csupán az ismétlés eredményessége vagy eredménytelensége függ nagymértékben az óra ezen részeitől, hanem igen fontos oktatási-nevelési feladatok megoldása is. A számonkérésnek például nem csupán az ismeretek ellenőrzése a feladata, hanem a tanulók ismereteinek tökéletesítése, a tanulók gondolkodtató, kifejezőkészségének fejlesztése, sőt munkaszeretetre, állhatatosságra, kezdeményezőkészségre, öntevékenységre és több más értékes erkölcsi-akarati tulajdonságra való nevelés is. Ezeknek és az ezekhez hasonló döntő feladatoknak árnyékában bizony kisszerűnek és szűkkörűnek látszik a Köznevelés történelmi módszertani témafelvetése. A táblai vázlatnál sokkal lényegesebb a tanár jó kérdésfelvetése, világos, közérthető, amellett színes magyarázata ; a munkafüzetnél a tankönyv otthoni elmélyült tanulmányozása ; a források felhasználásánál az ennél szélesebbkörű s nagyobb jelentőségű szemléltetés stb. Mit tett például a Köznevelés annak érdekében, hogy a történelemtanárok a szemléltetés terén olyan gyors és hatékony segítséget kapjanak, amilyeta hivatalos tényezőktől már többször ígért s mindezideig még ki nem adott »Mit rajzoljunk a történelemórán?« című kiadvány jelentene? Anélkül, hogy jelenleg a történelmi továbbképzés fölmérésére vállalkoznánk, egy vonatkozásában mégis érintenünk kell ezt a rendkívül fontos problémát, éspediga Köznevelés és a történelmi továbbképzés viszonylatában. Mint a bevezetőben említettük, a Köznevelésnek van egy állandó rovata, a Továbbképzés Hírei című rovat, s azonkívül időről-időre közöl a folyóirat a továbbképzés helyzetét általánosságban fölmérő cikkeket. (L .Kiss Gyula, Oubi Miklósné, Lőrincz László és mások cikkeit, VIII. 69, 507, IX. 393. I. stb.) Világos, hogy a továbbképzés általános helyzetét elemző cikkek csak közvetve jelentenek segítséget a történelmi továbbképzés ügyének ; viszont közvetlen segítséget nyújthatnának a Továbbképzés Hírei. Ebben a hírrovatban azonban legfeljebb programmot, tematikát ismertetnek, de sem a történelmi továbbképzés megfelelő előkészítéséről, sem az egyes továbbképzési »rendezvények« kellő értékeléséről vagy különösen a történelmi továbbképzés általános fölméréséről nem közölnek cikkeket. Sajnálatos és végső fokon magára a történelmi továbbképzés ügyére ártalmas jelenség az is, hogy e két évfolyam egyetlenegy pedagógus-véleményt sem közöl a történelmi továbbképzés megítéléséről, úgy hogy az a. látszat, mintha a történelmi továbbképzés nem támaszkodnék eléggé a pedagógus közvéleményre, nem állna elég közel az iskolai gyakorlathoz. A továbbképzéssel kapcsolatban kell számonkérnünk a Közneveléstől azt is, hogy sem a hazai gazdag történettanítási tapasztalatok feltárásáról, összegyűjtéséről, tudományos feldolgozásáról, sem pedig a Szovjetunió és a népi demokráciák idevágó tapasztalatainak ismertetéséről nem gondoskodik megfelelőképpen. Amit ilyen címen a lengyel, csehszlovák, román, kínai közoktatásról közöl, általános jellegénél, a szervezeti kérdések előtérbe állításánál s a beszámolók riport jellegénél fogva nem igen alkalmasak a történelemtanítás továbbfejlesztésére. De éppily kevéssé tükröződnek a Köznevelés hasábjain a hazai és külföldi történettudomány aktuális problémái, eredményei, akár a nyelvtudományi vagy közgazdasági vitára, akár a Porsnyev-periodizációs vitára vagy a Magyar Történész Kongresszusra, illetőleg legújabban az őstörténeti vitára gondolunk. A történelmi továbbképzés és egyben az önképzés kérdéseit azért kell ilyen komolyan számonkérnüilk a Közneveléstől, mert a történelemtanárok számára — a történettudomány felépítmény-osztályjellegét tekintve, — a továbbképzés és önképzés nem csupán a jobb vagy gyöngébb tanításnak egyik — bár igen fontos — tényezője (mint pl. a matematikánál vagy fizikánál), hanem egyszerűen létkérdés. Marxista történelmet lehetetlen tanítani marxista szellemű történelmi továbbképzés és önképzés nélkül. Ez után a részletes elemzés után szembe kell nézni azzal a váddal, amely a Köznevelés szerkesztőiben és olvasóiban önkéntelenül fölmerülhet, azzal t. i.,hogy a Századok, a magyar történettudomány folyóirata, nem veszi eléggé tekintetbe a Köznevelés általános pedagógiai jellegét ós a történettanárok részére akarja kisajátítani azt a lapot, amely minden pedagógusé. Távolról sem! A Köznevelés valóban nem változhat sem második Századokká^ sem történelemtanárok szaklapjává. Itt csupán arról van szó, hogy a Köznevelés az adott keretek között, az ismertetett két évfolyamon belül nem foglalkozott kielégítő mértékben sem a történettanítás elvi, sem gyakorlati kérdéseivel