Századok – 1954

Szemle - A Köznevelés 1952/53. évfolyama és a történettanítás (Ism.: Bellér Béla) 213

214 •SZEMLE képzetek kialakítása, a történelmi alapfogalmak — különösen a társadalmi formák — tanítása, a dialektikus és materialista történetszemléletre való nevelés, a hazafias nevelés a történelemórákon, a burzsoá ideológiák elleni küzdelem, a néptömegek és a személyiség történelmi szerepe, a kommunista erkölcsre való nevelés stb. Nincs egyetlen cikk sem, amelj a történelemtanítás jelenlegi középponti feladatát, a történelmi gondolkodásra való nevelés fontosságát hangsúlyozná. Holott a tárgyi ismeretek növekedése — a történelmi gondolkodás fejlesztése nélkül — azzal a veszéllyel fenyeget, hogy történelemtanításunk egyrészt lassan visszacsúszik az elvtelen, minden történelmi elméletet és értékelést elvető pozitivizmusba, másrészt pedig képtelenné válik a szocialista építés időszerű feladatainak aktív, öntudatos szolgálatára. Ezeknek a cikkeknek a hiánya annál inkább feltűnő, mert más tantárgyaknál — különösen a természettudományos tárgyaknál, de a történelemmel rokon magyar tantárgynál is — találni hasonló témájú, igen tanulságos cikkeket. Természetesen nem lehet azt állítani, hogy a Köznevelés egyáltalán nem ismeri az iskolai történelemtanítás tényleges helyzetét ós legsürgetőbb feladatait, és semmi támogatást nem nyújt a történelemtanároknak. Vannak olyan cikkek a Köznevelés két évfolyamában, amelyek a fenti főfeladatok irányába mutatnak, és amelyek elindíthatták volna ezeknek a kérdéseknek tisztázását. Ilyenek elsősorban Spira György és Pamlényi Ervin cikkei (XI. 220—21. 1. különben Századok 1953. 1. sz.). Spira György a közismert s éppen ezért igen instruktiv 48-as példákon mutatja ki a hazafiság ós nemzetköziség elválhatatlan egységét, a hazaszeretet osztálytartalmát, a hazafiság fogalmának történeti fejlődéséi. Emellett futólag, de igen találóan rámutat a történelemtanítás olyan fontos kérdéseire, mint a helyi hagyományok felhasználása, a pártosság és aktualizálás. Pamlényi Ervin a burzsoá történetírás maradványait vizsgálja történettanításunkban, s konkrét példákon keresztül tapint rá a klerikalizmus, burzsoá nacionalizmus, fasizmus, reformizmus csökevényeire. Ezek a cikkek azonban már jellegüknél fogva is (eredetileg a törtónettanítási konferencián elhangzott felszólalások ezek) inkább csak problémafelvető cikkek, s nem igénylik ezeknek a bonyolult, sokrétű kérdéseknek teljes elvi kifejtését ; másrészről — tekintve, hogy nem gyakorló pedagógusoknak, hanem a történettudomány művelőinek tollából valók — nem is támaszkodhatnak a pedagógus munka széleskörű tapasztalataira. E két fontos cikknek, amely történettanításunk valóban legfontosabb problémáihoz kapcsolódik, sajnos alig akad folytatása. Folytatásként legfeljebb 3 — 4 cikk jöhet szóba, ezek között is főképpen Falitdi Szilárd cikke egy »régi« történelmi tankönyvről (VIII. 8, 47. 1.), amely a szellemtörténeti felfogásban és módszerben marasztalja el a koalíciós idők egyik újkori egyetemes történetét. Akármennyire óleselméjű és leleplező erejű is ez a cikk, úgy hisszük, igen távol esik a pedagógus munka gyakorlati problémáitól. A történelmet tanító pedagógusoknak a főgondot jelenleg nem egy »régi«, használatból kivont, elfelejtett tankönyv szellemtörténeti tévedései okozzák, hanem a nevelőknek és főként a tanulóknak tudatában még tagadhatatlanul ott fészkelő szellemtörténeti csökevények. Ezek a csökevények azonban korántsem azonosak a »régi« tankönyv szellemtörténeti tévedéseivel és ferdítéseivel, sokkal »finomabb«, bonyolultabb és éppen azért nehezen leleplezhető formában jelentkeznek. Faludi Szilárd sokkal nagyobb szolgálatot tett volna a marxista szellemű történelemtanítás ügyének, ha nem egy »régi« tankönyvben, hanem jelenlegi történettanításunkban tárta volna fe1

s illette volna éles kritikával a szellemtörténeti maradványokat. Vagy ha már a tankönyvek körén belül kívánt maradni, helyesebb lett volna nem egy »régi«, hanem egy új történelmi tankönyvet ismertetni, mint ahogy ezt a magyar szakosok és kémikusok el is végezték a maguk tankönyveivel. Minthogy a tanárok az egyik továbbképzési évben szervezetten tankönyvbírálattal foglalkoztak, bőséges tapasztalati anyag állt volna rendelkezésére a szerzőnek minden történelmi tankönyvre vonatkozólag. így legalább felszínre hozta volna azt a feltehetőleg igen értékes anyagot, amely úgy látszik, nyomtalanul elsüllyedt az azóta már megszűnt Oktatásügyi Továbbképzési Főosztály feneketlen adminisztrációjában, s így jelenleg »holt kincs« mind a tankönyvszerzők, mind a Tankönyvkiadó számára. Egy ilyen bátor, magas elvi színvonalú bírálat nemcsak a tankönyvkiadást segítette volna elő (amelynek problémáival a Köznevelés különben csupán egy szűkreszabott ankétismertetés keretében foglalkozik), hanem a használatban lévő tankönyvek használhatóságát is nagymértékben fokozná, amennyiben jobban kiemelné a tankönyv pozitívumait, s ugyanakkor figyelmeztetné a tanárokat a tankönyv meglévő hibáira és fogyatékosságaira. A múlt és a jelen kapcsolatát, az aktualizációt helyezi szilárd elvi alapra, s illusztrálja bő példaanyaggal — különösen a munkás-paraszt-szövetség s az árpádkori klerikális reakció területéről — Gsatáry Mária cikke (VIII. 175, 207.1.). Fejtegetéseinek lényege