Századok – 1954
Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148
A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITAÜLÉSE 185 zását sokkal élvezetesebbé, érdekesebbé kell tennünk, mint amilyen a múltban volt. Ez súlyos kritika, és az is kitűnik belőle, hogy a történelemtanárok gyakran nem is tudhattak az új eredményekről, mert amit írtunk, nem jutott el hozzájuk. Gondoskodnunk kell a jövőben arról, hogy legalább a népszerű munkák eljussanak a tanárokhoz, de ne csak a népszerű munkák. Helyesnek, szükséges lépésnek tartom, hogy erőinket annakidején a kutatásra, a magyar történelem legfontosabb kérdéseinek felderítésére összpontosítottuk, s elsőrendű feladatnak az egyetemi történelmi tankönyvek minél gyorsabb elkészítését tekintettük. Ez továbbfejlődésünk kulcskérdése. De túlhajtottuk a dolgot. Amikor az erőket szinte kizárólag a kutatás szolgálatába állítottuk, elhanyagoltuk az iskolákban és egyetemeken folyó történelemoktatás kérdéseit. Ami az elvi, elméleti kérdéseket illeti, egyetértek Elekes elvtárssal, hogy hibáinknak két fő válfaja volt : egyrészt a sematizmus, másrészt az empirizmus. Tulajdonképpen két front felé kellett harcolnunk, de a harcot nem elég következetesen, sokszor csak szavakban vettük fel ezek ellen a hibák ellen. Mind az empirizmus, mind a sematizmus mélyen összefügg az elmélet elhanyagolásával. Az elvtársak ismerik Pártunk határozatait, tudják, hogy a gazdaságpolitikában, a pártvezetésben elkövetett hibák gyökere, forrása éppen az elmélet elhanyagolása volt. Természetes, hogy a tudomány területén különösen káros ez a hiba. Szeretném hangsúlyozni, hogy amikor az általánosan jellemző hibákra utalok, ezzel távolról sem akarom saját hibáinkat kisebbíteni. Az egyes területen dolgozók felelősek azért, hogy a hibák előfordultak és milyen mértékben fordultak elő. Mit jelentett az elmélet elhanyagolása? Elsősorban azt jelentette, hogy nem tanulmányoztuk és nem tisztáztuk az átmeneti korszak törvényszerűségeit. Az átmeneti korszak törvényszerűségeinek semmibevevése előreszaladésokat, rossz tervezést vont maga után, sematikussá tette ideológiai munkánkat. Az elmélet elhanyagolása idegen a marxizmus-leninizmustól. A marxizmus-leninizmust az elrrélet mélységes megbecsülése, az elmélet és a gyakorlat állandó összekapcsolása jellemzi. Az átmeneti korszak általános törvényszerűségeinek elhanyagolásából következett, hogy nem tisztáztuk, melyek az átmeneti korszak kultúrpolitikájának törvényszerűségei, milyen legyen kultúrpolitikánk, s azt sem tanulmányoztuk, hogy az átmeneti korszak történész-frontunkon milyen politikát követel meg. Ezekben a kérdésekben egész felfogásunk mélyen ahisztorikus volt. Nem is éreztük magunkat átmeneti korszakban, azt gondoltuk, hogy az átmeneti korszak problémáit, magát az átmeneti korszakot átugrottuk. Megnyilvánult abban is, hogy a Szovjetunió gazdag tapasztalatait, amelyek példamutatók voltak számunkra a múltban, példaadók számunkra a jelenben és a jövőben is, sematikusan vettük át, s nem néztük meg, hogy az adott történeti korszakban, amelyben élünk, hogyan módosulnak egyes kérdések, amelyek ennek a korszaknak a sajátságai. Nem vettük eléggé figyelembe, hogy a Szovjetunió már a fejlődés magasabb stádiumába érkezett, és hogy még a megfelelő fejlődési fok sem ismétlődhetik meg nálunk minden további nélkül ugyanúgy, mint az — más történelmi helyzetben és erőviszonyok között — a Szovjetunióban megtörtént. A Szovjetunió egyik legfontosabb tapasztalatát nem vettük át : az elmélet mélységes tiszteletét, művelését, olyan művelését, ami megfelel forradalmi világnézetünk lényegének, olyan művelését, ami nem dogmatikus, nem sematikus, nem felületes, hanem lépést tart a történelem mégolyan merész fordulataival. Lenin mondotta, hogy a »történelem ravaszságát« is figyelembe kell venni. Nem szabad az elméletet sémának tekinteni, azt állandóan fejleszteni, gazdagítani kell. Lenin az életet, a gyakorlatét tette az elmélet helyessége kritériumává. Nem vettük figyelembe az átmeneti korszaknak azt a törvényszerűségét, hogy az ideológia lassabban fejlődik, lassabban alakul át, mint általában a többi felépítmény, és lényegesebben lassabban mint az alap, mint a gazdaság, a termelési viszonyok. Ezen a téren sem tanultunk a Szovjetuniótól, ahol messzemenően figyelemmel vannak az ideológia fejlődésének erre a sajátosságára. Az ahisztorikus felfogás szülte azt is, hogy nem törekedtünk eléggé az emberek meggyőzésére. Ez két irányban is megnyilvánult. Azokról, akik hozzánk közelebb álltak, azt gondoltuk, őket már szükségtelen nevelni. Pedig néha magunkat is megnézhettük volna, hogy milyen marxisták vagyunk. Másrészt azokra, akik nem álltak közel hozzánk, gyakran túl hamar keresztet vetettünk, úgy vettük őket, mintha megállt volna felettük az élet. így a hozzánk közelebb állóknál túlbecsültük materialista világnézetük, marxista tájékozottságuk fejlettségét. Viszont azokat, akik tegnap talán ellenfeleink voltak, úgy könyveltük el, mintha közel tíz év alatt semmit sem fejlődtek volna. Teljesen ahisztorikusan, mereven néztük a dolgokat. Emlékszem, amikor a Társulat 1949-ben újjá-