Századok – 1954
Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148
A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITAÜLÉSE 179 voltát utóbb bírálóim segítségével felismertem, de én sem gondoltam arra, hogy ezt — akár csak újabb tanulmányom jegyzeteiben is — megemlítsem. De a bírálatok nyílt elfogadásának hiányára a mostani szerkesztőbizottsági ülésen is számos példát lehetett látni. A november 21-i ülésen — ha nem csalódom —• valamennyi felszólaló visszautasította az ő személyét illető bírálatokat, pedig nem valószínű, hogy valamennyi ilyen kritikai észrevétel alaptalan lett volna. 6. Vezető történészeink kritikai tevékenységének fogyatékosságai. Hogy egymás munkáinak inegbírálása még korántsem vált általános gyakorlatunkká, ebben része van annak is, hogy legjobb történészeink nem kielégítő mértékben illetik bírálattal a megjelenő munkákat s így nem mutatnak eléggé példát a kevésbWé tapasztaltaknak arra, hogyan kell helyesen forgatni a kritika fegyverét, A felszólaló erre az állítására is hozott fel gyakorlati példát. 7. A történészutánpótlás kritikai szellemre nevelésének hiánya. Fiatal történészeinket már egyetemi tanulmányaik során kritikai szellemre kellene nevelni. Ez azonban nagy mértékben hiányzik. Az egyetemen az elmúlt években eluralkodott középiskolai módszerek hatására a hallgatók általában elvárják, hogy az előadók lezárt eredményeket ismertessenek meg velük, amelyeket minden további erőfeszítés nélkül elismételhessenek majd a vizsgákon, s a legnagyobb zavarban vannak, ha egymással szembenálló tudományos nézetek között kell állást foglalniok. S a középiskolai módszerek alkalmazásából fakadó hibákat politikai hibák is elmélyítik. A hallgatók' sok esetben azért is félnek véleményt nyilvánítani vitás kérdésekben (például szemináriumokon), mert már nem egyszer tapasztalhatták, hogy egyes szakmai tévedéseikből politikai — reakciós politikai — felfogásukra próbáltak következtetni. Ezeket a hibákat sürgősen ki kell küszöbölni : az előadásokban jelentős helyet kell adni a ma még vita tárgyát képező történeti problémák ismertetésének, a szemináriumok vezetésével rátermettebb előadókat kell megbízni stb. II. A káderutánpótlás kérdésével kapcsolatban egyáltalán nem törekszem teljességre, csak néhány égető hibára szeretném felhívni a figyelmet. 1. Középiskolai történetoktatásunkat jelenleg az a veszély fenyegeti, hogy az Oktatásügyi Minisztérium csökkenteni kívánja a történelemórák számát. 2. Egyetemi történetoktatásunk egyik alapvető problémája jelenleg az, hogy a hallgatók nem szeretik eléggé a történelmet. Kellőképpen bizonyítja ezt az az egyetlen példa is, hogy tavaly, amikor a IV. éves történet-magyar-szakos hallgatókat egyszakosították, a budapesti egyetemen az érintett hallgatóknak mintegy 90%-a a magyarszakot választotta. Ennek legfőbb okát ismét az egyetemi történetoktatásban helytelenül elterjesztett középiskolai módszerekben látom. Hallgatóink keveset foglalkoztak például történeti forrásokkal, pedig a történeti mult gazdagságát, érdekességét csak ezeken keresztül ismerhették volna meg. De a történelemtől való idegenkedésnek oka a hallgatód túlterhelése is. Különösen nagy a kötelező tárgyak heti óraszáma, s ezen a bajon a történeti főkollégiumok óraszámának tervezett heti egy-két-órás csökkentése sem fog gyökeresen segíteni. Gyökeres javulást csak a túltengő melléktárgyak számának erős korlátozása hozhatna. A kötelező tárgyak heti óraszámának területén mutatkozó túlterhelés egyébként a kötelező irodalom anyagának összeállításánál ellentétes irányú hibára, »minimalizmus«-ra vezetett. Ez különösen abban mutatkozott meg, hogy egyes művekből csak egészen rövid, alig néhánylapos részletek megtanulását tették kötelezővé, s ezek a részletek azután •— összefüggéseikből kiragadva — valósággal megtanulhatatlanokká váltak. Ez a módszer természetesen nem csökkentette, hanem növelte a hallgatók nehézségeit s szintén nem eredményezhette szaktudományunk megszerettetését. 3. Az aspiránsképzés egyik komoly fogyatékosságát jelenleg abban látom, hogy a tananyag még mindig nagy mértékben az egyetemi oktatás hiányainak pótlására szolgál, nem pedig elmélyült szaktudás kialakítására. A tananyag jelentős részében az egyetemi vizsgák anyagát ismétli s nem eléggé specializált. Nem tartom helyesnek például, hogy munkásmozgalom-történészeknek készülő aspiránsaink ugyanolyan részletesen kénytelenek tanulni középkori történetet, mint újkorit vagy legújabbkorit. 4. Végzett történészeink elméleti továbbképzésének elmélyítése érdekében egy eddig nem említett feladatra szeretném felhívni a figyelmet. Nemcsak elméleti viták rendezésére kell nagyobb súlyt helyezni, mint a múltban, hanem — elsősorban a Századok hasábjain — rendszeresen közzé kell tenni egyes fontos elméleti kérdéseket elméleti síkon tárgyaló cikkeket is. Szükségesnek tartom, hogy ilyen cikkek egész sorának megiratása nagyfontosságú feladatként szerepeljen második ötéves tervünkben is. * 12*
