Századok – 1954
Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148
168 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁN \ К VITA ÜLÉSE Győrffy elvtárs ezután a dogmatizmus egyik megjelenési formájára, az idézetek halmozására mutatott rá több példán. Saját kéziratban lévő munkájában az idézetek nagyobbik fele elhagyható, nem egyszer erőszakoltak. Zsigmond László és Orbán Sándor elvtárs tanulmányaikban közismert történeti tényeket Rákosi elvtárstól vett idézet formájában köíöltek. De a döntő hiba ezen a tér n nem egyszerűen a citátumok halmozása, ez a dogmatizmus primití/ebb megjelenési formája, a döntő a ma xizmu> alkotó alkalmazása. Nincs mit tagadnunk, továbbhaladásunk érdekében el kell ismernünk : a dogmatizmus betegsége jellemezte, gátolta, nehezítette marxista történetírásunk fejlődését. Úgyszólván valamennyi, az utóbbi években megjelent munka ilyen vagy olyan arányban, tartalmazott dogmatikus eredetű hibákat. Hisz lektori és kritikusi »szempont« volt az, hogy a könyvben, illetve a kéziratban benne legyen minden számbajöhető citátum, hogy a munka egy sora se legyen ellentétben a klasszikusoknak, pártunk vezetőinek, a szovjet történészeknek eddigi megállapításaival, akkor sem, ha a tények nyilvánvalóan az eddig használt formulák korrekcióját követelik. Annál rosszabb a tényeknek! , A dogmatizmussal függött össze a szovjet történetíráshoz való viszonyunk eltorzulása is. Míg a szovjet történetírói iskola lényegét : a tények tiszteletét, a marxista elemzés módszerét, a pártos, polemikus, ugyanakkor mélyen tudományos, az objektív törvényeket tekintetbevevő történetírói magatartást rendkívül lassan, nehezen sajátítottuk el — egynéhány szovjet történetíró néhány hibás nézetét, a személyi kultusznak és a dogmatizmusnak helyenként megmutatkozó módszerét viszont annál könnyebben és annál gyorsabban. Gondoljunk csak a nálunk 2 — 3 évvel ezelőtt annyira felvirágzott Porsnyev-kultuszra, vagy a magyar történetírás »Péter-elvtársaira«. El kell ismernünk, hogy közelebb állt hozzánk, sokszor fejlett érzékkel tapintottunk rá és tettük mintaképünkké azt, ami helytelen volt a szovjet történetírásban. Annál inkább fontosabb ma, hogy ezt ne féljünk beismerni,világosan lássuk.Szükséges,hogy gondosan kísérjük figyelemmel a szovjet történetírásban a tézisek nyomán megindult harcot az elkövetett hibák, a történelmi materializmus alapelveitől elfordult elhajlások ellen. Nem kevesebbet, egyre többet kell tanulnunk a szovjet történetírástól, de egyre jobban is kell tan Inunk : a lényegét kell elsajátítanunk. Szovjet elvtársaink nyilván nem fogják zokon venni, ha nem idézzük őket derűre-borúra, még azt sem, ha helyenként vitába is szállunk (amire még nem volt példa tudtommal a magyar marxista történetírásban) egyes megállapításaikkal. Jó alkalmul szolgálna erre az 1848/49-es forradalmakról megjelent, a magyar forradalomról több vonatkozásban pontatlan, helyenként egyenesen helytelen képet adó könyv kritikus ismertetése. Az M DP Központi Vezetősége legutóbbi ülései határozatainak, a Párt nyilvános önkritikájának vonatkoztatása történész-frontunk problémáira Azoknak az eredményeknek, amelyeket történettudományunk eddig elért a felszabadulás, különösen pedig a fordulat éve óta, népünknek pártunk vezetésével kibontakozott hatalmas arányú kultúrforradalma volt az alapja. Pártunk tanított bennünket a marxista tudományosság alapelveire, szocialista hazafiságra, dolgozó népünk szeretetére. Pártunk vezette államunk, kormányunk teremtette meg azokat a gazdasági feltételeket, tudományos intézeteket, amelyek nélkül elképzelhetetlen lett volna tudományunk felvirágzása. Ugyanakkor azonban néhány olyan hiba, amely az utóbbi évek során felütötte fejét pártunkban, kihatott történész frontunkra is. A leglényegesebb hibákat az elvtársak a vita során már érintették. A kollektiv vezetés elvének elhanyagolása megmutatkozott ablján, hogy nem működtek a társulat választott szervei, bizottságai. A párt önkritikájának másik, számunkra fontos vezetési módszertani vonatkozása a kritikai légkör, az alkotó viták feltételei njegteremtésének problémája. Ebből a szempontból egyenesen furcsán hat, hogy a referátum az előadókat teszi felelőssé azért, hogy a történészkongresszuson »mellőzték a vitát«, hogy »megfosztották« a hallgatóságot a nyilvános viták tanulságaitól. Itt nyilván nem az előadókban volt a hiba. A kongresszuson mint gyűjtőlencse fókuszában megmutatkoztak történészfrontunk eredményei, de hibái is. A vitáknak — mert viták voltak — szűk körre szorítása, titokban tartása: ez volt a történészfrontunk vezetésének is legfőbb fogyatékossága. Hiányzik továbbá a referátumból a Tudományos Akadémia Történelmi Állandó Bizottságának, történész frontunk legfelsőbb állami vezető, irányító szerve munkájának bíráló elemzése. Úgy gondolom, hogy éppen a Társulat szerveinek, mint választott, társadalmi szerveknek lenne feladata állami, operatív szerveink működésének bírálata.
