Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

166 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁN \ К VITA ÜLÉSE grosszus helyes értékelése, energiánkat mégis a másik feladatra, a párt határozatainak és a történészmunka összefüggésének feltárására kell összpontosítanunk. Ez a vita kétségtelenül túlment az Elekes elvtárs által felvetett problematikán és olyasmit is írtunk az ő rovására, ami nem őt terheli, hanem a problémákkal függ össze. De úgy érzem, hogy a vita túlment a kereteken, s ez előnyére vált az ügynek. Történész munkánkra vonatkozóan már érintették többen azt a kérdést, amit a párthatározatok úgy vetnek fel, milyen volt kapcsolatunk a régi értelmiséggel, hogyan valósult meg a történész egységfront, megadtuk-e az anyagi előfeltételeket minden hazáját szerető történésznek, aki komolyan akart dolgozni a történettudomány területén. E kérdést nemcsak a múltra kell vonatkoztatnunk, hanem a jelenre is. A magam szűkebb ismeretei körében sajnos tudok olyan esetekről, hogy évekkel ezelőtt, vagy a közelmúltban fiatal s idősebb történészek kisebb, nagyobb hibákért elvesztették a lehetőségét annak, hogy mint történészek folytathassák munkájukat. A másik kérdés, melyet ugyancsak a párthatározat nyomán vetek fel, — ha még meg is adtuk az anyagi előfeltételeket egyes történészeknek, nem vette-e körül őket a bizalmatlanság olyan légköre, ami a munkát megnehezíti. Ezen a területen is több fogyatékosságunk van. A magam szűk területére vonatkozóan önkritikusan megmondhatom, hogy az Egyetemen az elmúlt évek során akarva-akaratlanul olyan munkát folytattam, hogy néhány jelentősebb történészünk nem érezhette eléggé maga körül a bizalom légkörét, ami nyilvánvalóan nehezítette fejlődésüket. Ennek a kérdésnek még egy oldala van az egyetem területén, az új káderek nevelésének a kérdése, ügy vélem, hogy ezen a területen is bizonyos baloldali jellegű hibákat követtünk el, ami jelentkezett az egyetemi hallgatók felvételétől kezdve — az egyetemi hallgatók munkájának különféle módszerekkel való segítésén keresztül — az egyetemi hallgatók elosztásáig. Elferdítve azt a feltétlenül helyes elvet, hogy a munkás- és parasztszülők gyermekeit fokozatosan segítsük és támogassuk az egyetemi oktatásban, hogy ezeknek nagyobbfokú előrejutását segítsük elő, sokszor olyan alapjában véve derék munkáshallgatókat }s felvettünk az egyetemre, akiket más pályára kellett volna irányítani, mert nem volt meg a képességük ahhoz, hogy az egyetemet jól elvégezzék. Másutt pedig, kiemelkedően tehetséges embereknél, akik esetleg nem voltak munkás- vagy parasztszülők gyermekei, nem adtuk meg eléggé a lehetőséget fejlődésük számára, libben a kérdésben az én hibám és felelősségem igen nagy, különösen ezelőtt két-három évvel végzett tevékenységem során. Ezt a hibát később valamennyire felismertem, de bizony elég bizonytalanul küzdöttem ellene. Ez a kérdés nemcsak a múltnak, hanem a jelennek is kérdése, és ennek megoldása túlmegy mai értekezletünknek hatáskörén, de eleven, mai probléma és úgy érzem, hogy a külbönöző egyetemi, állami és társadalmi "szerveink a párthatározatoknak ezt a részét nem dolgozták fel megfelelően. Történettudományi frontunk munkájának összképe — kétségtelenül — jelentős eredményeket mutat fel. Ez különösen azért kiemelkedő, mert a társadalomtudományok egyéb területén ugyanezt nem állapíthatjuk meg. Megmutatkozik a fejlődés a kiadványok számában, a folyóiratok munkájában, az egyetemi oktatásban is. De az a benyomásom, hogy e munkákban mégis van bizonyos kirakatjelleg és ezt mi nem tárjuk fel elég önkritikusan. A legdöntőbb fogyatékosságnak látom és nagyon szeretném az értekezlet elé tárni : kritikai életünk hiányosságát! Hogyha ezt nem állítjuk a legmélyebb fogyatékosságként magunk elé, akkor nem fogjuk tudni területünk más hibáit sem leküzdeni. Ha visszatekintünk az elmúlt évek munkájára, azt látjuk, hogy a kritika terén visszaesés van. 1948-ban, amikor a Történelmi Társulat működése új vezetőségével megindult, Andics elvtársnő akkor elhangzott beszéde, a Központi Előadói Iroda első ülésén Molnár elvtárs könyvéről folytatott vita, ha nem is volt elegendő, de mégis több volt, mint amit azután tettünk. Annyira visszafejlődött az elindult kritikai élet nálunk, hogy számos munkáról nem jelentek meg bírálatok. Hiányzott a bátor, őszinte, személyekre való tekintet nélküli kritika és önkritika. A párthatározatok azt mutatják meg, hogy az alul elkövetett hibák hogyan függtek össze a vezetésben lévő hibákkal. Ezt a módszert történész frontunkon is alkalmazni kell. A kritikai életnek az a fogyatékossága, mely eluralkodott körünkben, onnan van, hogy azok a vezető elvtársak, akik a történész munkákat irányították, a kritika-önkritika kérdésében helytelen módszert követtek. Az itt-ott felhangzó kritikát is tompítani igyekeztek, arra törekedtek, hegy a kritika élét elvegyék, s ezért az a benyomás alakult ki, hogy nem helyes dolog kritikát gyakorolni a párt- és állam életében vezető szerepet betöltő történész elvtársak felé, mert az lejáratja tekintélyüket. Ilyen módon olyan légkör alakult ki, amely a kritikát belső I ügynek tartotta. Nem lehet csak gyakorlati szempontokkal indokolni, hogy a Központi