Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁNAK VITA t! LÉSE • 155 Először : Az a megállapítás, hogy ezek az intézmények, ill, vezetőik »nem voltak marxisták« önmagában túl keveset mond; úgy tünteti fel a dolgot, mintha csupán valamiféle passzív magatartásról lett volna szó a marxizmus irányában. Gondolom : őszintén meg kell mondani, hogy nemcsak erről volt szó, hanem eléggé nyílt, aktív magatartásról a marxizmussal szemben, eléggé határozott és harcos antimarxizmusról. Vájjon mi másra vallanak olyan ismert tények, mint pl., hogy a Századok a felszabadulás után megjelent első számában a Történettudományi Intézet egyik munkatársának tollából cikket közölt a középkori államfogalomról, amely cikk a középkori magyar történetben úttörő marxista történelmi munkához, Molnár elvtárs társadalomtörténetéhez kapcsolódva kifejtette, hogy a történelmi materializmus éppolyan képtelen a mult idők történetének ábrázolására, mint a liberális vagy a szellemtörténeti irány ; de ha mégis választani kell közöttük, akkor mindenesetre — a szellemtörténetet választja, kiindulópontul a középkor kutatásához, mégpedig a hitlerfasiszta Otto Brunner könyvét, amely »efémer célok szolgálatában is számtalan. . . igazságot tárt fel. .. « (Századok, 1945—46.199.1.) Említsem-e, hogy a régi Történettudományi Intézet a fordulat évéig lényegében mereven elzárkózott, a marxista történészek elől; hogy folyóiratában, a R. H.C.-ban még 1948-ban is ú. n. szerkesztői javításokkal, vagyis : a lényeget kihagyva közölte ismertetésemet, amely Révai elvtársnak Kossuth Lajosról szóló tanulmányát méltatta stb. Mindez persze szorosan összekapcsolódik a dolog másik oldalával ; azzal, hogy a régi Történettudományi Intézet kezdettől fogva mindvégig kifejezett politikai irányt képviselt, 1943-ban megjelent első Évkönyvétől a felszabadulás utáni években napvilágot látott kiadványaiig. Már az első Évkönyvéből kiderült, hogy az Intézet, ill. annak több vezető tagja — a második világháború alakulásának világosan kirajzolódó irányát látva — a magyar uralkodóosztályok politikájának »második vonalát«, a nyugati hatalmak felé való orientációt kívánta szolgálni. Paoh elvtárs ezzel kapcsolatban az Akadémia Történettudományi Intézetének Értesítőjében (1952. július) már közölt megjegyzéseire utalt. S ezt a politikai irányvonalat, a nyugati orientációt vitte tovább az Intézet még évekig a felszabadulás után. Nem is kell itt a nyugati közönség számára íródott R. H. C-re utalnunk ; elég, ha az Intézet magyarnyelvű kiadványaira, a Hazánk és a Nagyvilág sorozatra, pl. az ennek keretében megjelent Magyarok és svédek, Magyarország és Svájc c. könyvekre vetünk egy pillantást. À Magyarok és svédek előszavában pl. (1946-ban) ilyeneket olvashatunk : »Néha valami honvágyféle érzéssel gondolunk Svédországra, az európai kultúra, az erkölcsi törvények, az emberi műveltség lelkiismeretére... Vonzódás, vágyakozás az igazi szabadság, az igazi egyenlőség, az igazi demokrácia felé. .. a világ népeinek fegyveres igazságtevései, politikai ambiciói és hazugságai között. . .« (5, 7.1.) Az ilyenfajta világos beszéd után persze nem csodálkozhatunk, hogy a könyv — ismétlem 1946-ban jelent meg — utolsó fejezetében a fasiszta Arnóthy-Jungerth h. külügyminiszter, s főleg — Horthy szerepének mentegetésével foglalkozik. — Nem kevésbbé félreérthetetlen a Magyarország és Svájc c. munka politikai tendenciája, amely nemcsak a svájci demokrácia, »a demokrácia nyugatéi formái« (222. 1.) dicséretét zengi, a »demokrácia keleti és nyugati, orosz és angolszasz megvalósítási formái«-ról szólva, s hozzáfűzve azt a megállapítást, hogy »A Népszövetség letelepedése Svájcban mintegy nemzetközi elismerése volt az idillikusán békés politikai és gazdasági fejlődésnek, a csúf forradalmaktól meg nem bontott... Rend szellemének. . .« (230. 1.); s nemcsak a különböző reakciós, misztikus és kozmopolita áramlatokat propagálja, köztük Wilhelm Röpke hírhedt »elméletének« »nagy erösségé«-t, amely abban áll, hogy »a kollektivizmus és egy reakciós liberalizmus között, 'a harmadik út' lehetőségét és járhatóságát bizonyítja« (233. 1.) ; hanem Svájcot főként mint a »konföderáció példájá«-t (uo.) állítja a magyar közönség elé, hangsúlyozva azt a »gondolatot, hogy a Dunatáj nemzeti problémáinak megoldására Svájcban keressen példát« (185.1.) ; hivatkozva Jászi Oszkár »keleti Svájc« tervére éppúgy, mint Bajcsy-Zsilinszky Endrének kantonáliskonfederációs elképzelésére, amelyet 1944-ben Genfben megjelent angolnyelvű könyvekben fejtett ki. Hogy a Közép- és Keleteurópára vonatkozó konföderációs-államszövetség) tervek felevenítése és propagálása a felszabadulás utáni években — milyen érdekeket szolgált ; hogy ezek a tervek a nyugati imperialista hatalmak tervei voltak kordon létesítésére a Szovjetunió ellen, — mindenki előtt ismeretes. Nem hiszem, hogy szükséges lenne ez alkalommal hosszan folytatni azoknak a tényeknek felsorolását, amelyek a régi Történettudományi Intézet politikai állásfoglalására vallanak. Egyet azonban — úgy vélem — még el kell mondani mindezzel kapcsolat -ban. Helytelen Kosáry elvtárs okfejtésének az a pontja, hogy ezeket a tényeket, ezeket a kritikai szempontokat, azt ami a történészintézmények felszabadulás utáni tevékenységében elfogadhatatlan volt, — mindezt — mint Kosáry elvtárs kifejezte — csak annak