Századok – 1954

Vita - A Századok kibővített szerkesztőbizottságának vitaülése 148

156 A SZÁZADOK KIBŐVÍTETT SZERKESZTŐBIZOTTSÁGÁN \ К VITA ÜLÉSE idején, akkoriban, a fordulat éve körüli szakaszban kellett hangsúlyozni, de ma már nem, A kormányprogramul, a nemzeti egység megszilárdítása nemcsak hogy nem jelenti ezeknek a kritikai szempontoknak a háttérbeszorulását népi demokráciánk, szocialista építésünk adott új szakaszán, — hanem éppen fokozott elvi éberségre kötelez, a kritika terén való elmaradásunk pótlására, a helytelen nézetek maradványainak elvi harcban való leküzdésére. A kormányprogramul, a nemzeti egység megszilárdítása arra kötelezi történettudományi intézményeinket, folyóiratainkat, hogy messzemenően több támogatásban, segítésben, kritikában részesítsék a történetkutatókat, régi szakembereket és fiatal történészeket egyaránt. S éppen ez az a pont, ahol új s bizonyos eredményeket felmutató Történettudományi Intézetünk súlyos hibát követett el : a történészek — régi kutatók és új káderek — nevelésében, fejlesztésében, tudományos és politikai előrehaladásuk előmozdításában. Sok szó esett már arról a komoly hibánkról, amelyet évről-évre magunkkal hordozunk anélkül, hogy mindeddig segíteni tudtunk volna rajta : a tervezés túlméretezettségéről és zsúfoltságáról, az intézeti munkában kétségtelenül megmutatkozó maximalizmusról, ami erőink bizonyosfokú túlbecsülésével, túlgyors eredmények elérésére irányuló törekvésünkkel függ össze. Ez gátja az alapos, elmélyült kutatómunkának, a munkatársak beható specializálódásának ; felszínességre, kapkodásra vezet ; számos munkatársnál jelentős túlterhelést, a munkaidőnek a minőség és az egészség rovására történő meghosszabbítását vonja maga után. Hasonlóképpen éles önbírálattal kell felvetnünk az Intézet kádernevelő munkájának gyengeségét, fogyatékosságát. Ez legkirívóbban éppen külső munkatársaink esetében mutatkozott meg. Ha fankönyvmunkálataink pozitívuma volt nagyszámú — Intézeten belüli és kívüli, régi és új történészekből álló — munkatársi gárda mozgósítása, akkor rá kell mutatnunk, hogy általában korántsem foglalkoztunk eléggé mélyrehatóan ezekkel a munkatársakkal, a megbeszélések, konzultációk gyakran formálisak voltak ; csak ritkán került sor az elméleti-szakmai problémáknak menetközbeni alapos megvitatására. Az ellenőrzés sokszor bürokratikus-adminisztratív jelleget öltött — amiért személy szerint engem terhel a legsúlyosabb felelősség ; — a tankönyvírók előrehaladása iránti tájékozódásunk pl. nem egyszer abban merült ki, hogy a határidők iránt, s nem a munkájukban felmerült problémák iránt érdeklődtünk. De nem volt sokkal jobb a helyzet a belső munkatársak, különösen a fiatal, kezdő kutatók nevelése terén sem. A fiatal munkatársak problémáiról sokat beszéltünk, de megoldásuk irányában viszonylag keveset tettünk ; nem gondoskodtunk képzettségük hiányainak pótlásáról, s nem egyszer túl nagy feladat elé állítottuk őket anélkül, hogy a megfelelő támogatásról gondoskodtunk volna. Arra sem figyeltünk fel idejekorán, hogy Intézetünk fejlettebb, tapasztaltabb munkatársainak tervei, teendői annyira túlméretezettek, sokirányúak, hogy nem tudják megfelelően biztosítani egyéni fejlődésüket, hogy elmaradnak az önképzésben, a klasszikusok tanulmányozásában, történeti olvasottságban, az orosz nyelv elsajátításában, nem is beszélve a tágabb értelemben vett olvasottságról, a rokontudományok termékeinek ismeretéről, vagy éppen szépirodalomról. Márpedig mindez — ha kádereink jelenleg még többé-ke vésbbé helyt is tudnak állni munkájukban — amennyiben nem segítünk, előbb vagy utóbb feltétlenül megbosszulódik. Pártunk Központi Vezetőségének határozatai, a kormány programmja arra késztet bennünket, a Történettudományi Intézet munkatársait, hogy kritikusan felülvizsgáljuk eddigi teljesítményünket, feltárjuk hibáinkat és fogyatékosságainkat, mélyen átgondoljuk további terveinket, hogy megalapozottabban és színvonalasabban folytathassuk feladataink teljesítését. Éppen ezért mi is kollegiális, elvtársi — s éppen ezért kemény és kendőzetlen — bírálatot kérünk, olyan éles és őszinte bíráló hangot, amilyet Kosáry elvtárs ütött meg múltkori ülésünkön. Meggyőződésünk, hogy a kölcsönös elvi bírálat és segítség — ez a legfőbb módja a magyar történészek hazafias egysége további megszilárdításának. Hajnal István : Mindenekelőtt üdvözlöm tudományunk vezetőségének elhatározását, hogy a régi szakembereket fokozott mértékben be akarja vonni a közös munkába. A mult ülés vitájának magas színvonala, sokoldalúsága megragadott engem ; a szókimondó őszinteség pedig szinte szenzáció a magamfajta régi ember számára. Azt hiszem, felszólalásom úgy hozhat valami hasznot, ha óletmunkám tapasztalataira támaszkodom és a magam régi tégláit igyekszem beépíteni az új épületbe. Mert a kritikák között, amik értek, gyakorta éreztem ki a méltánylás hangját is, amiből következtethettem, hogy munkásságomat nem tartják merőben hasznavehetetlennek.