Századok – 1952

Tanulmányok - Rákosi Mátyás: Népi demokráciánk útja 24

NÉPI DEMOKRÁCIÁNK l'TJA 29 A Magyar Kommunista Párt csakúgy, mint a többi, Hitler által leigázott országok kommunista pártjai, a második világháborúban a legfontosabb stratégiai feladatnak a német fasiszta hódítók megsemmisítését tekintette. Erre a célra Sztálin elvtárs tanácsára és útmutatásai alapján az ilyen országokban széles antifasiszta koalíciókat hoztak létre a kommunista pártok, melyekbe bevonták a Hitler-ellenes parasztokat, kispolgárokat, sőt még a fasizmussal szemben ellenségesen álló közép-burzsoázia elemeit is, mindazokat, akik ebben a nemzeti-felszabadító harcban hajlandók voltak résztvenni. A fasiszta barbárság ellen vívott küzdelemben a hosszú évek folyamán megszerzett politikai tapasztalatokkal rendelkező, megedzett, összekovácsolt, harcos, áldozatkész kommunista pártok lettek a koalíciók hivatott vezetői. A kommunista pártok előre látták, hogy ennek a nehéz küzdelemnek győzelme nemcsak a náci barbárság vereségét fogja jelenteni, hanem a fasizmussal szövetséges feudális nagybirtokosokat és nagytőkéseket is magával rántja és ezért nemcsak a fasiszta imperializmus szétzúzásával jár, de egyben a feudális maradványok felszámolását, bemre a nagybirtok felosztását' is fogja eredményezni. Előre lehetett látni, hogy ez a küzdelem, bár tartalmában a polgári demokratikus forradalom célkitűzéseit 1 valósítja meg, de mert élén a munkásosztály áll, mely a kommunista párt I vezetésével a nép kezébe adja a hatalmat, egyben megnyitja az utat a proletárdiktatúra felé. Ez az elgondolás megfelel annak a sztálini tanításnak, mely i szerint, ha megvalósul a munkásosztály vezető szerepe, ez már magában hordja a proletárdiktatúra csíráját. E tervnek megfelelően munkánkat azzal kezdtük, hogy megszerveztük a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontot, a náci imperializmus és a feudalizí mus elleni pártok és elemek koalícióját. Azoknak az elvtársaknak jórésze, akik ezt az általunk a háború alatt kidolgozott stratégiai tervünket nem ismerték vagy nem értették, meglepetve, nem egyszer ellenszenvvel fogadták ezt a széles, vegyes elemekből álló koalíciót. Hányszor hallottuk ezekben a hetekben jó elvtársak részéről a szemrehányást : 1 »Nem ezt vártuk tőletek.« S közölték is, hogy mit. vártak : »1919-ben — mondták — az imperialisták fegyveres erővel megdöntötték a Magyar Tanácsköztársaságot és visszaállították a nagybirtokosok és kapitalisták diktatúráját. Most a Vörös Hadsereg felszabadított bennünket, éljünk az alkalommal és most mi állítsuk vissza a proletárdiktatúrát.« (Egyébként hasonló »visszaállítást« várt — amint erről annakidején lépten-nyomon meggyőződhettünk — a kispolgárság jelentékeny része is.) Ezek az elvtársak nem értették meg, hogy az imperialisták erőszakkal megdönthették — átmenetileg, mint Lenin ismételten hangoztatta — a magyar proletárdiktatúrát és visszaállíthatták a burzsoázia és a feudális nagybirtokosok diktatúráját, mert uralmuk a magyar kommün előtt és utána egyaránt egy kizsákmányoló kisebbség erőszakos diktatúrája volt a többséget képező dolgozó néppel szemben. A proletárdiktatúra, mint azt Lenin és Sztálin tanítják, ezzel szemben a kizsákmányolt többség diktatúrája a kizsákmányoló kisebbség felett. S -amíg a kommunista párt a munkásosztály többségét, a dolgozó nép zömét meg nem nyeri a diktatúra célkitűzései számára — s 1945 tavaszán még nem nyerte meg — addig nem lehet létrehozni. Azt az előfeltételt, hogy a proletárdiktatúrához a dolgozó nép döntő részének helyeslése és támogatása szükséges, a Szovjet Hadsereg felszabadító tette sem helyettesítheti. Hogy ez a kérdés annyi elvtársunknál felmerülhetett és különösen az első időkben annyi nehézséget okozott, mutatta, hogy nem tanultunk és