Századok – 1951
TANULMÁNYOK - Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata 30
94 Е.Ч2Ж TAMÁS fordította a csata sorsát, amikor a sikerüktől elbizakodott rác gyalogosok fosztogatásba kezdtek, s így a kitartással küzdő kurueoké lett a győzelem."38 A bélienyéri csata a kuruc hadsereg előnyeit mutatta fel: a katonák friss vállalkozó kedvét, szívós kitartását, véráldozatra való készségét. A száz egynéhány elesett kuruc vitéz között két ezereskapitány is „vitézi módon múlt ki hazájáért". Bozóky Pál elesett az ütközetben, Majos Istvánt súlyos sebbel Debrecenbe vitték s szeptember 10-én ott fejezte be fiatal életét. A csatán nyert sok zászlót, a gazdag zsákmányt, közte száz lovat, Bóné mutatta be a fejedelemnek. 4. A szatmári táborozás hosszú harci szüneteiben Rákóczi hadseregének szervezésével foglalatoskodott. Számbavette a vár alatt folyó állóharc tanulságait, s ezek alapján próbálta megteremteni a sereg regularizálódásának feltételeit. Tanulságos egybefoglalnunk; azokat a megjegyzéseket, amelyeket a Szatmár körüli események elbeszéléséhez fűz elhatározásainak indokolására és a történtek magyarázatául.229 Alkalmas és engedelmes tisztek hiányával indokolja azt a cselekedetét, hogy nagy létszámú seregét nem használta fel Szatmár teljes körülzárására, hanem egy táboron összefogva maga mellett tartotta. Pedig már ott voltak táborában Thököly egykori tisztjei, akik — ha nem is voltak képzett katonáik — a háború mesterségét a kuruc és a török háború idején mégis csak megtanulták. Az ő harcászati elveikkel azonban Rákóczi nem értett egyet, mert a régi portyá-zó hadviselés hívei voltak, s a vár alatti egyhelyben topogást éppenúgy únták, mint a közvitézeik. Orosz Pál ezredes például egyszer így nyilatkozott: „Egymás szemébe nézná a némettel nincs haszna, őt et fárasztani kell, nyughatatlankodtatnd; láttam én ezelőtt is, mit csinált a török a némettel, de valamikor ők öszvekészültek, mindenkor megverte a német".230 Rákóczi irtózással hallotta az ilyen beszédet, mert kezdettől fogva a módszeres hadviselés híve volt. Pontosan kiidolgozott és átgondolt haditerveket azonban csak olyan hadsereggel lehetett bármikor is végrehajtani, amelyben könyörtelen rend és megbonthatatlan fegyelem uralkodott. A vezetés kérdése tehát Rákóczi szemében elválaszthatatlanul egybefonódott a katonaság rendhezszoktatásának feladatával. A kurucok nagy katonai sikereit látva, egy régi császári tiszt, br. Senynyey István, akit jobbágyai tarkányi várába szorítottak, megunta a védekezést és bejelentette csatlakozását Rákóczinak. A fejedelem nagyon megörült hódolást jelentő levelének, s elhatározta, hogy Bercsényi helyettesévé teszi, ezért a válaszért is őhozzá utasította. Augusztus 25. körül már ott volt Rákóczi táborában. „Ez a hazáját igazán szerető férfiú — mondotta róla a fejedelem — korábbi éveit a török háborúkban töltötte s bárki másnál jobban értett a háborúhoz." Szervező képességétől, hadi cselekben edződött tapasztalataitól és tanácsaitól sokat várt, de később meggyőződött róla, hogy kelleténél többre értékelte. Ezredessé nevezte ki és augusztus 29-én megbízta, hogy a „Tiszán túl és innen való földön" gyűjtse csoportra a lézengő kuruc csapatokat. Felhatalmazta tisztek kinevezésére is: „valakiket akármely tisztségre választ, azt mi is helybenhagyjuk."231 Itt az első nyoma annak, hogy Rákóczi megkezdette 228 Az ütközetről 1. a Diarium aug. 15—i bejegyzését és Károlyi önéletrajzát (MK 1945. 119.) Károlyi úgy tudta, hogy Újvárosi Szőes János ezereskapitány ment a rácok elé. Az ütközet leírása: Wagner, II. 744. — Majos István szept. 10-én halt meg Csabai Mihály házánál. Pompás, harangszós temetésén a debreceniek megbotránkoztak, „de kénytelenek voltak vele". (L. a jegyzőkönyvet szept. 3-án és 10-én.) 229 Mémoires, V. 68—72. 230 L. a 120. alatt említett tanulmányomban. 231 Sennyey István apja: III. Ferenc volt kallói kapitány „elesett a kurucok keze által kastélyában, Nagy-Tárkányban; 1675. julius 30-án". (Nagy Iván, X. 147.) — Csatlakozásáról: Mémoires, V. 73. — Rákóczi a vetési táborról aug. 20-án válaszolt levelére. Válasza és az aug. 29-i pátens: AR I. о. I, köt. 127—128.
