Századok – 1950
Tanulmányok - Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. 85
HUNYADI HADSEREGE 93 bözőbb eseteiről szóló s az általánoshoz viszonyítva is feltűnően nagyszámú oklevél mellett — egy valamivel később (Mátyás uralma elején, némileg már rendezettebb helyzetben) készült pápai követ jelentés. E szerint „az ország bárói és nemesei általában harciasak... szívesen dúlnak, s ha éppen nincs ellenség, akinek földjén zsákmányt ejthetnének, akkor egyik a másiktól rabol, úgyhogy állandóan valami villongásban vannak elfoglalva ... Mindegyik báró és nemes nagy hadinépet tart maga mellett állandó készültségben, hogy szükség esetén kéznél legyen ... Ezért s mert természettől tékozlók, kiadásaik túllépik jövedelmeiket; így arra van szükségük, hogy az alattvalókat sarcollák." 8 Ezeket a tényeket feudális szellemű történetfeldolgozások rendszerint elhallgatják vagy elferdítik. Elég, ha itt Deér József „Zsigmond király honvédelmi politikája" című tanulmányára utalunk, melyben az időközben diszszidált szerző éppen a nagybirtok honmentő szerepét igyekszik kimutatni.9 Néhány ferdítésére már régebben felhívták a figyelmet, de úgy, hogy a bíráló egyidejűleg a köznemesség oldalára állt.1 0 A jellemző nézetünk szerint éppen az, hogy a felszabadulás előtti „hivatalos" történetírás még a kérdést sem tette fel másként: vagy a bárók, vagy a nemesek — valamelyik a kettő közül csak védte az országot. Így vagy a források egyik (a felkelés jelentéktelenségét hirdető) csoportjának, vagy a másiknak, a bárói hadak részvétlenségéről, dúlásokban s belviszályokhan való elforgácsolásáról szólónak adván hitelt, a valóságot vagy az egyik, vagy a másik irányban eltorzította. A valóság ezzel szemben — mint a maga helyén még bővebben látni fogjuk — az, hogy sem az egyik, sem a másik: sem a bárók, sem a nemesi felkelők nem védték meg az országot. Bandérium és nemesfelkelés, a 15. századbeli magyar haderő két főösszetevője egy ponton azonos: mindkettő a nemesség hadviselési monopóliumának megtestesítője, feudális sereg, annak minden jellegzetes hibájával és gyöngeségével. Külháborúban nem lehetett hasznát venni, legfeljebb akkor, ha magához hasonló szervezetű s nem erősebb ellenféllel állt szemben. Alapvető hibái akkor is kiütköztek, de nem vezettek végérvényes csődre. Ám azonnal idevezettek, ha az ellenfél szervezete, taktikai vagy technikai fölénye komoly helytállást követelt volna. Ilyen ellenfél volt a török. A török haderő a 15. század első felében mind számra, mind szervezettség, tagolás, taktikai felkészültség dolgában felülmúlta nemcsak Magyarország, hanem a legtöbb európai állam haderejét. Fölényét elsősorban reguláris csapatainak fegyelme és iskolázottsága, továbbá óriási tömegei s ezek mozgékonysága, valamint a csapatok összműködésén alapuló átkaroló taktika — a pusztai lovasnépek ismert taktikájának egy továbbfejlesztett, a haderő új szervezeti elemeivel s a hadviselés technikájának fejlődésével egybehangolt változata — biztosították. A török hadsereg reguláris csapatai zsoldosokból és hűbéresekből álltak. Zsoldosok voltak a janicsárok, kik a szultán vadászkíséretből fejlődtek (már a 14. század folyamán) gyalogos testőrségévé A janicsárok külön laktanyában éltek, nem foglalkoztak mással, mint háborúval, felszerelésük elsőrendű volt, fegyelmüket Hunyadi kortársa, II. Murád szultán szabályzatban rögzítette. Bár — szemben a husziták, vagy a svájciak csatadöntő gyalogságával — nem tartoztak a támadó fegyvernemekhez (feladatuk ugyanis az volt, hogy minden körülmények közt kitartsanak s meg-8 Kovachich M.: Scriptores rerum Hungaricarum minores (Buda, 1798) II. 15. 9 Hadtörténelmi közlemények, 1936. " Mályusz Elemér: A magyar társadalom a Hunyadiak korában. Mátyás-Emlékkönyv I. (Budapest, 1940), pl. 425—426., 157. ill. 162. jz. — A szerző, egyike a kor legnagyobb tudású kutatóinak, ebben a munkájában hatalmas forrásanyagot tárt fel és sok tanulságos részösszefüggést világított meg: azonban «sztálykorlátozottsága miatt éppen a lényegi összefüggéseket nem isineri fel.
