Századok – 1950

Tanulmányok - Réti László: A Bethlen-Peyer paktum. 37

A BETHLEN—PEYER l'A ETC M 65 beszélnek. Komoly emberek nem sarki kofák és önök (a baloldalon ülök felé) — a sarki kofák fecsegését vették át"8

1 Végül az előadó, Farkas István, így „zárta le" a kérdést: „A pártgyűlésen évről-évre, ha arról volt szó, hogy a párt politikáját bírálják, akkor a paktum kérdése mindig fölújul... Ez a csúnya vád arra volt fölépítve, hogy „beszélik", „állítják'', hogy paktáltak, hogy megegyezés volt. Hát kik azok, akik beszélik, akik állítják? Ilyen alapon, ilyen módon építik fel a vádakat, ez jellemzi az emberek kritikai gondolkodását. Olyan kritikai módszer ez, amelyet minden komoly embernek el kell ítélnie."8

2 VII. Peyerék azt hitték, hogy ezzel a XXII. pártgyűléssel végleg sikerült elintézniök a paktum kérdését. Azonban a dolgok nem így alakultak. Egyrészt a pártszervezeti ellenzék nem elégedett meg azzal, hogy a kongresszus „többsége" leszavazta őket és bizalmat szavazott Peye r éknek. Ez a többség ugyanis egyáltalán nem fejezte ki még a szociáldemokrata párttagok tényleges többségének a véleményét sem. A kongresszusi küldöttek túlnyomó többségét nem a párttagok választották taggyűléseken, vagy más demokratikus úton, hanem egyszerűen a szakszervezeti vezetőségek delegálták a kongresszusra. A XXII. pártgyűlésen például 41 szakmai szervezetet képviselt 221 küldött, 24 budapesti pártszervezetet 32 küldött és 45 vidéki pártszervezetet 63 küldött.83

Ami azonban imég ennél az aránynál is fontosabb, főleg a szakszervezeti küldötteket egyáltalában nem választották demokratikus módon, hanem a bürokraták egymást „választották" meg a vezetőségi, vagy elnökségi üléseken. Egy ilyen „demokratikus" pártkongresszus határozatait persze nemcsak az ellenzéki küldöttek, de a párttagság tömegei sem tekintették magukra nézve kötelezőnek. Az elégedetlenség a pártvezetéssel nőttön-nőtt, a paktum kérdése napirenden volt a párt- és szakszervezeti vitákban. Az osztályharcos munkásság követelte a paktum nyilvánosságra hozását. Peyerék a növekvő és erősödő ellenzéki mozgalommal először úgy akartak végezni, hogy egyenként megkörnyékezték vagy megfenyegették az ellenzék vezetőit. Egyesekkel szemben ez a módszer kitűnően bevált. Pajor Rudolf például, aki az 1922-es kongresszuson még az ellenzék egyik leghangosabb vezére volt, a következő kongresszuson már hallgatott és rövidesen Peyer egyik benfentese, központi párttitkár és az ellenzék legvadabb üldözője lett. Az ellenzéki pártfunkcionáriusok túlnyomó többségét azonban nem lehetett lekenyerezéssel vagy pártfunkciók osztogatásával elnémítani. Ezek elleti erősebb rendszabályokra volt szükség. Megindult tehát Peyer vezetésével az ellenzék tervszerű irtása. Először csak egyenként zárták ki a párt- és szakszervezetekből az ellenzékieket. Később, amikor ezek a kizárások nagy felháborodást és tiltakozást váltottak ki, már egész csoportokat, egész párt- és szakszervezeti helyi szervezeteket zártak ki a szociáldemokrata pártból és a szakszervezeti központból. Peyeréket csöppet sem zavarta, hogy éppen a legharcosabb, legmozgékonyabb, legjobb szervező és agitátor elvtársak voltak az ellenzék soraiban. Csöppet sem zavarta őket, hogy ezekkel a tömeges kizárásokkal nagy szakadást idéztek elő a legális munkásmozgalomban. Nekik nem egység kellett, hanem egyeduralom, az osztályárulás szabad és korlátlan gyakorlásának lehetősége. A kizártak azonban természetesen nem nyugodtak bele a kizárásba, nem hagyták magukat egyszerűen kiszorítani a munkásmozgalomból, hanem szívós 81

U. o. 170. o. 82

U. o. 188. o. 8» U. o. 133. o. 5 Századok 1!