Századok – 1949

Manhattan; A.: A Vatikán a haladás ellen (Ism.: Márkus István) 357

SZEMLB 359 nemzetközi politika vatikáni befolyásolására. Manhattan ezzel kapcsolatban eloszlatja azt a hiedelmet, amely szerint a pápai nuncius csak amolyan jámbor reprezentatív személyiség a diplomáciai karban. „A pápai képviselő nemcsak azt a diplomáciai gépezetet használhatja, amelget bármelyik világi állam képviselője is használhat, hanem a katolikus egyház hatalmas vallásos gépezete is rendelkezésére áll. Felhasználhatja tehát annak az országnak katolikus egyházát, amelyben működik... egy bizonyos ország papi hierarchiájának teljességét a maga szolgálatába állíthatja — kardinálisoktól egészen a •legegyszerűbb falusi áldozópapig. A szóbanforgó ország katolikus társadalmi, kulturális vagy politikai szervezetei és maguk az esetleges katolikus pártok is engedelmeskednek utasításainak. Mindennek eredményeképpen egy pápai nuncius rendkívüli nyomást gyakorolhat a vendéglátó kormányra. Olyan vallási-politikai nyomást, amellyel egyetlen világi állam diplomatája sem mérkőzhet." (26. o,) Kiemeli Manhattan a Vatikán diplomáciai szolgálatának másik oldalát is: a Vatikán-államnak, mint diplomáciai központnak jelentőségét a tőkés országok szempontjából. Ez a szerep különösen háborúk idején domborodik ki. Az első világháború végén 34 állam diplomatái, a második világháború alatt már 52 állam képviselői rajzottak a Vatikánban (köztük protestáns és nemkeresztény államokéi is, mint az USÁ-é és Japáné). Tegyük oég mindegekhez Manhattannek azt a megállapítását, — amelyet őmaga nagyon aláhúz — hogy ег. az egész, sokoldalú gépezet lényegében egyetlen kézbe: a pápa kezébe fut össze, aki teljhatalommal, diktátori módon parancsol az alá tartozó erőknek (hogy mit parancsol, azt természetesen az osztályérdek dönti el) és nem tartozik senkinek felelősséggel. Tegyük ehhez még hozzá továbbá, hogy a világon 380 millió névleg katolikus ember él, zömmel a fejlett tőkés országokban, de részben szétszórva a világ minden országában, végül pedig gondoljuk meg, hogy az imperialista országok uralkodó köreinek ma semmire sincs nagyobb szükségük, mint olyan szervezetekre, amelyektől rohamosan ingadozó uralmuk mögé bármilyen eszközzel tömegbázist remélhetnek — s akkor körvonalaiban tisztán látjuk annak a helyzetnek alapjait, amelyet a Vatikán a tőkés világban az utolsó évtizedek során elfoglalhatott. Manhattan — mintegy a könyv főanyagának bevezetésekép — külön fejezetet szentel azoknak a pápai nyilatkozatoknak, amelyek a Vatikánnak korunk főkérdéseivel szembeni állásfoglalását tükrözik. Részletesen ismerteti három egymást követő pápa (XIII. Leo, XV. Benedek és XI, Pius) egy-egy társadalmi kérdésekkel foglalkozó enciklikáját. A nemzetközi méretekben egyre élesedő osztályharcnak megfelelően ezek az enciklikák egyre nyíltabban és élesebben foglalnak állást a demokrácia és a szocialista munkásmozgalom ellen. XI. Pius elvi nyilatkozataiban már azért ítéli el a polgári demokráciát, mert abban kifejlődhet és a kapitalista rendszert létében fenyegető erővé válhat a forradalmi munkásmozgalom. Az 1931-ben írt hírhedt „Quadragesimo Anno" enciklika — lényegében már állásfoglalás a polgári demokrácia vívmányait megsemmisítő fasizmus mellett, a Vatikán és a fasizmus politikai szövetségének elvi megalapozása-A pápa azonban korántsem maradt meg az elvi nyilatkozatoknál. Manhattan ország, ról országra haladva elemzi a Vatikán és a fasizmus szövetségének kérdését és világosan kimutatja, hogy a Vatikán tényleges, aktív támogatóként vette ki részét a fasizmus uralomra juttatásában és megszilárdításában az európai országok egész sorában. Manhattan Spanyolországgal kezdi meg a sort — bizonyára azért, mert ennek az országnak története mintegy összesürítve mutatja meg, hogy mit jelent korunkban a Vatikán és a katolikus egyház politikai szerepe. A katolikus egyház az európai országok közül Spanyolországban őrizte meg leginkább gazdasági és politikai hatalmát. A 19. század polgári forradalmai ebben az országban erőtlenek voltak ahhoz, hogy alapjában felszámolják ezt a hatalmat, az időről-időre kivívott polgári demokratikus vívmányokat a feudális-klerikális reakció újra és újra kiütötte a spanyol nép kezéből. A katolikus egyház itt nemcsak a földbirtokait őrizte meg. hanem korán összenőtt a kifejlődő kapitalizmussal is és megtartotta az államhatalomban való döntő részesedését is. Különösen nagy szerepet játszottak a jezsuiták mind gazdasági, mind politikai tekintetben. 1912-re „a spanyol jezsuiták ellenőrzése alá került az ország nemzeti vagyonának harmadrésze. A jezsuitáknak vasutvonalaik, bányáik, gyáraik, hajózási társaságaik és narancsültetvényeik voltak, amelyeknek forgótőkéje megközelítette a 60 millió fontsterlinget". (82, o.j „Mindenütt az egyház uralkodott: iskolákban, sajtóban, a bíróságokon, a kormányban, a hadseregben egyaránt" — írja Manhattan. (86. o.) Vezető szerepet játszott a katolikus egyház az 1923-tól 1930-ig létezett De Rivera-féle diktatúrában is, amely már fasiszta uralmi módszerekkel tartotta fenn a feudalkapital izmust és a klerikális sötétséget а spanyol nép egyre növekvő demokratikus törekvései ellen. 1931-ben