Századok – 1949
Nyifontov; A. Sz.: Oroszország 1848-ban. (Ism.: Kovács Endre) 339
А. С. НИФОНТОВ, РОССИЯ В 1848 ГОДУ. (A. Sz. Nyifontov. Oroszország 1848-ban. Moszkva, 1949., 310. 1.) Ez a gazdag forrásanyag felhasználásával készüli munka azt a célt kívánja elérni, bogy az eddigi kutatásoknál teljesebb képet adjon a (ári Oroszország helyzetéről és szerepéről az 1848—49-iki európai szabadságharcok idején. Köztudomású, hogy az 1848-as forradalmi mozgalmakkal kapcsolatban Oroszországot úgy tartják számon, mint e haladó mozgalmak legnagyobb ellenségét; e megállapítás helyes is, amennyiben e lesújtó ítéletet I. Miklós cár kormányának reakciós külpolitikájára vonatkoztatjuk. Nyiiontov műve előszavában hangsúlyozza, hogy a cárizmus egyike volt az európai reakció legszilárdabb támaszainak és 1849-ben halálos csapást méri az európai népek szabadságmozgalmaira. Marx és Engels nem egy ízben mutattak rá az orosz cárizmus ellenforradalmi szerepére az 1848—49-es eseményekkel kapcsolatban. Természetesen nem Oroszország volt a reakció egyedüli támasza, mellette — mint ahogy arra ugyancsak rámutatott Marx és Engels — döntő szerepe volt a burzsoá Angliának is.1 A marxizmus klasszikusai tudomással bírtak arról a nagy befolyásról, amellyel a mult század közepén az angol kapitalisták rendelkeztek az európai események irányításánál, de Marx és Engels a legnagyobb figyelemmel a cárizmns ellenforradalmi szerepét kísérték. Ez voll az az agresszív ellenforradalmi erő, amelyre az angol burzsoázia is támaszkodott. Az európai ellenforradalom valamennyi híve a cárizmusra függesztette tekintetét, ettől várta a segítséget. Marx, Engels, Lenin és Sztálin egytől-egyig foglalkoztak a cári Oroszország ellenforradalmi szerepével az 1848—49-es eseményekben és elsősorban a cári kormány reakciós külpolitikáját boncolgatták, kimutatván e politikai vezetésnek a feudális földbirtokos réteg érdekeivel való összefüggését. Az a kifejezés, hogy Oroszország az 1848-as szabadságharcok idejében „Európa csendőre" volt, tehát nagyb: » és egészben a cári rendszerre vonatkozik. Nyifontov munkájának célja nem utolsó sorban az, hogy a cári reakciós külpolitika vonalvezetésének mögöttes indokait felfedje. Azonban mér könyve előszavában helyesen hívja fel figyelmünket arra, hogy a hivatalos cári külpolitika mellett ugyanabban az időben adva volt egy másik hatalmas tényező is: a szabadságukat szerető népek igazi Oroszországja, mely a zsarnoki elnyomás idején keményen küzdött a ránehezedő súly ellen és a feudális iga lerázására törekedett,. És ez a nép nem állt teljesen egyedül ebben a harcban. Az akkori orosz értelmiség legjobbjai, köztük Bjelinszkij, Herzen, Sevcsenko, Nyekrászov, Szaltikov és az akkor még egészen ifjú Csernyisevszkij. valamint a 40-es évek haladószellemü írókörei írásaikban, gyűléseiken az orosz nép igazi érdekeit szólaltatták meg. A cárizmus nemcsak az európai szabadságmozgalmaknak, hanem saját népének is halálos ellensége volt és elsősorban az oroszországi népeket nyomta el. I. Miklós 1848—49-es ellenforradalmi kül- és belpolitikája egyaránt népellenes jellegű volt és szemben állott a tömegek valódi érdekeivel. Nyifontov könyvének alapvető tétele az, hogy a cári Oroszország 184&-as külpolitikáját csakis úgy lehet megérteni, ha ismerjük I. Miklós cár birodalmának akkori belső viszonyait, mert csakis a belső viszonyok alapos ismerete segít bennünket közelebb a cárizmus katonai-diplomáciai feltépése igazi jellegének megértéséhez. A szerző munkájának főcélja éppen az, hogy a belső viszonyok feltárásával segítse elő a cári külpolitika intézkedéseinek mélyebb megértését. A cári kül- és belpolitika közti szerves összefüggést ugyanis egészen új megvilágításban kapjuk akkor, ha figyelemmel vagyunk azokra a 1 Az 1848, április 10-i londoni események nemcsak a chartista törekvések letörése szempontjából jelentősek, hanem — mint Marx és Engels megállapították — az első komoly csapást jelentették az össz-európai forradalmi megmozdulásokra. A burzsoá Anglia nemcsak a chartistákra mért csapást április 10-én, hanem a februári forradalom forradalmasító hatására is. 22*
