Századok – 1949

Andics Erzsébet: Az egyházi reakció 1848-ban (Ism.: Szekfű Gyula) 320

ANDICS ERZSÉBET: AZ EGYHÁZI REAKCIÓ 1848/49-BEN Szikra-kiadás. Budapest, 1949. 1—152. 1. Az 1848—49 századik évfordulóján megjelent aktuális történeti munkák közt ez a könyv — több szempontból — bizonyára a legjelentékenyebb. Szerzője témáját történettudományi és politikai szempontból a tegnapot leírva, a ma számára világosan határolta el s ezen határok között anyaggyűjtési és feldolgozási eszközeit, lehet mondani, hiány nélkül felhasználta. így az irodalmon kívül egykorú nyomtatványokat, levéltári iratokat, közte több különösen sokatmondó bécsi levéltári darabot, melyek egy részét a könyv függelékében szószerint is közölt. Az anyag felhasználásánál pedig mindenkor ragaszkodott a kezében lévő adatokhoz, felesleges, bár esetleg csábító kitérések nélkül, nem hadakozva, hanem nyugodt, széles, megszakítatlan előadásban. Ebben a könyvben érett, komoly történetírói egyéniség jelentkezik, akinek történeti iskolázottsága — ez a mai idők jele — a moszkvai egyetemről származik, ahol nem egyedül a nálunk jól ismert (irekov képviseli ennek a történeti módszernek egyik legmagasabb fokát, amelyet korábban ,,európainak" szoktunk nevezni. Andics Erzsébet könyve természetesen „antiklerikális", de nagyban különbözik azon 1919 előtt megjelent antiklerikális művektől, melyeket akkori polgári radil-álisaink írtak harcos kedvben és az ellenfelet, ahol csak lehetett, ócsárolva. Andics Erzsébet tárgyilagosan veszi elő az akkori problémákat, s azokat mindenütt komoly történetírói magaslaton tárgyalja. Azok a problémák pedig igen fontosak voltak: az akkori „magas klérus" tudvalevőleg szembefordult nemcsak a debreceni, de már а 48 március—áprilisi átalakulással is, görcsösen ragaszkodván azon privilégiumokhoz, melyek a katolikus egyház helyzetét — látszólag — uralkodóvá tették az országban, s amely privilégiumok legfőbb biztosítékát a katolikus Habsburg-ház minél korlátlanabb érvényesülésében látták. Az „apostoli király" hatalma volt a megvédendő, s az. hogy vele közvetítő — felelős népi kormány — nélkül érintkezzenek. Ezen az állásponton logikusan fordultak a magyar nemzeti törvények ellen és találták meg az utat végül is Windischgrätzhez és Jellasicshoz. De addig lis, míg a küzdelem nem dőlt el és a magyar minisztérium és törvényhozás törvényes volta nem volt kétségbevonható, a reformok létrehozásánál is sok nehézséget okoztak; Andics Erzsébet világosan rajzolja meg például az elemi iskolai törvény tárgyalásánál és megbuktatásánál a magas klérus szerepét. Hosszabb történeti kapcsolatba hozva a dolgokat, a 48-as püspöki kar ezen állásfoglalásai nemcsak a nemzetnek, hanem az egyháznak is károsak voltak. Hiszen az „apostoli" király egyházpolitikája akkor már II. József, de részben Mária Terézia óta is „jozefinista" volt, eredetileg nyilt ellenségeskedésben az egyházzal, utóbb pedig a Bécsből, jozefinista szellemben irányított szemináriumi papnevelés, ily szellemű kiválasztása az egyházi embereknek, magas méltóságokra, püspökségekre, az egyházi birtokoknak a kamara által gyakran évtizedeken át tartó kihasználása stb. — mindezen intézkedések és állapotok folytán inkább szabadulnia kellett volna az egyházi vezetőknek az államhatalom vallástalan befolyásától, semmint melléje állni még annak árán is. hogy a reformokkal, az ország legjobbjaival (elég itt Eötvös Józsefet említeni) és végül egy nemzet, a saját nemzetük szabadságharcával szembefordultak. Állam és egyház e felbonthatatlan egysége nemcsak Hám Jánosnak, a bécsi kormánytól kierőszakolt és utána hidegvérrel elejtett esztergomi érseknek volt meggyőződése — ő egyszer „hitbeli vezérelvének" mondta a „legmagasabb trón iránti hűsége alázatos kifejezését" és meggyőződése akkor is erős maradt, mikor látnia kellett, hogyan akarja az állam, a trón még anyagilag is kifosztani. Ferenc Károly főherceg ebédre hívja, de ebéd előtt értésére adja, hogy mielőtt a leveshez leülnének, ajánljon fel tekintélyes summát a kormánynak egyházi javaiból, amilyenekkel akkor nem is rendelkezett. Már a jámbor és vallásos Mária Terézia megíratta Kollár Ádámmal, hogy a magyarországi egyházi javak tulajdonképpen az apostoli király, azaz az állam tulajdonai, aminthogy