Századok – 1949
Pach Zsigmond Pál: Szempontok az eredeti tőkefelhalmozás vizsgálatához Magyarországon. II. 106
140 P. ZSIGMOND PíjL »tb.23 3 — Itt is rá kell mutálnunk arra, hogy az áremelések oka csak kisebb mértékben volt az infláció: a cél elsősorban ennek az „adópótlékuak" minél nagyobb arányú kiaknázása volt.24 0 Az 1802. évi országgyűléssel kapcsolatba n Berzeviczy is rámutat a bécsi kormánynak arra a céljárat, hogy „a só ára oly mértékében emeltessék, hogy ami az adók emelkedése után ds hiányul maradna, az a só emelt árának hozadékából póltoltassék."24 1 Így állt elő az a helyzet, hogy „a sót Törökország lakosai olcsóbban kapják Magyarországról, inint ennek m országnak saját, polgárai."242 A só árának állandó növekedése következtében а XIX. század elejére a sójövedelem a \Habsburg államháztartás Magyarországról származó közvetlen bevételeinek legszámottevőbb tételévé válik. MÍJÍ 1770-ben ezen A címen A bevétel még csak 2,6 millió forint,243 addig а XIX. század elején az évente Magyarországon elfogyasztott 1,3 millió mázsa só évente kb. 18 millió forint bevételt hoz.244 Ez azt jelenti, hogy 1810 körül a Magyarországról származó, 40 millióra becsült bevételeknek a sójövedelem kb. 45%-át tette ki. De később, amikor már nem a Schwartner-'korabeli „könnyű pénzről" van szó, a sójövedelem továbbra is megtartja kiemelkedő szerepét. Az Einkünfte des Schatzes szerzője а 23 milliós állami bevételek között (1845) 5 millió forinttal szerepelteti.2'5 Fényes pedig 1846-ra 10 millió forinttal állítja be.24 6 A sójöyedelem tehát a legalacsonyabb becslés esetén is mintegy 25%-át tette ki a Habsburgállamháztartás Magyarországról húzott közvetlen bevételeinek.24 7 Ezen az alapon bízvást megállapíthatjuk, hogy a só-árak emelésével utat tört Magyarországán a modem fogyasztási adórendszer egy'k formája, mint hazánk gyarmati kizsákmányolásának eszköze,24 8 Azonban „az egymást követő adósságok felhalmozódása által előidézett adóemelés arra kényszeríti a kormányt, hogy új rendkívüli kiadásoknál mindig újabb kölcsönöket vegyen fel. A modern állami pénzügyek... ezért magnkban hordják az önműködő gyorsulás csíráját."24 9 Minthogy a Habsburgállam а XVIII. század utolsó évtizedeiben és а XIX. század elején, az egymást követő háborúk idején, nem egyszer került „rendkívüli kiadások" elé, 239 Emerich Zempléni: Wirtschafts- und Finanzgeschichtliches zur Bankozettelperiode in Ungarn. Ungarische Jahrbücher. 1928. 90. V. ö. Zempléni: i. h. 241 Gaal: i. m. II. 142. 242 Anton Springer: Geschichte Österreichs seit dem Wiener Frieden 1809. Leipzig 1865. I. 344. 248 V. ö. Marczali: i. m. 61'. — 244 Schwartner: i. m. II—III. 323. — Ugyanilyen összeggel szerepel Magda Pál statisztikájában is. (I. m. 171.) "» I. m. 146. Fényes Elek: Magyarország leírása. Pest, 1847. I. 161—162. 147 Az állami sómonopóliumból származó bevételt alig terhelie komolyabb kiadás; a legfontosabb — máramarosi — sóbányákban a só termelési költsége, a kifejtésnél dolgozó román és kárpátorosz robotosok és munkások kíméletlen kizsákmányolása kövelkeztében, elenyészően csekély volt. (V. ö. Schwartner: i. m. II—III. 326.) 248 Itt említjük meg, hogy Schwartner számításai szerint a XIX. század elején Magyarország egyharmad résszel, 40 millió forinttal járult hozzá a monarchia jövedelmeihez, figyelembevéve a hadiadót, a deperditákat, a magyarországi bányászat és pénzverés jövedemeit, a kamarai jövedemeket, a különösen fontos sóregálét és egyéb, kisebb tételeket. (V. ö. i. m. II—'III. 320—329.) Еж a számítás, amely persze csak az államkicstárba közvetlenül befolyó jövedelmeket veszi figyelembe, nagyjában és egészében megfelel azoknak az eredményeknek, amelyekre Eckhart Ferenc jutott Mária Terézia uralkodásának utolsó harmadára nézve. (V. ö. Eckhart: i. m. 267, stb.) Ezek az adatok — minden egyébtől függetlenül — élesen megcáfolják a ,,Magyarország alacsonyabb részesedéséről" annyiszor hangoztatott bécsi állításokat. ' 24 0 A tőke. I. 817.
