Századok – 1948

1848 centenáriumának magyar történeti irodalma (Ism.: Balázs Tibor; Balázs Tiborné; Hanák Péter; S. Sándor Pál; Spira Görgy) 336

346 ismertetések következetességgel vezetni a háborút a „belső bitangok", a megalkuvók és pecsovicsok ellen. Ido tartozik az is, hogy Szabó Istvánék nyilvánvalóan nem tartják a történetírás feladatának, hogy az akták és számok mögött megmutassák azt a forradalmi lelkesedést, mely ezeket mozgatta. Sőtl A kötet írói a síatisztikákkal gondosan eltüntetik a mögöttük álló embert, az osztályviszonyokat. Kivételt csak akkor tesznek, amikor azt ecsetelik, hogy milyen embertelen feladatként hárult a szabadságharc szervezése a megyei közigazgatásra, céhmesterekre és gyárosokra, akiknek „szakértelmével" célzatosan szembeállítják a ,,nagy hangon szónokló" politikusok hozzá nem értését. A pozitivizmus és áltudományos objektivitás álarcában tehát Szabó Istvánék a békepárt ugyancsak pártos álláspontjára helyezkedtek. Hogy fest ez a pártos pártatlanság akkor, amikor a debreceni politikai pártokat kell értékelniük? Borossynál, a békepárt: „...békésebb csoport" (347. old.). Erről a „békésebb csoportról" saját pártsajtójuk, az Esti Lapok így ír: ,,Mi a forradalma: malum necessariumnak tartjuk, addig kell folytatnunk, amíg megszüntetni nem lehet." Másutt: ,,A szabadságharc nem forradalom", vagy „Rá akarják erőltetni az országra a forradalmat". Borossy tehát az ellenforradalmárokat nézi „békésebb csoport"-nakl Vajon Borossy ugyanolyan lojalitással kezeli-e a forradalmár radikálisokat, mint a békepártot? „A francia forradalmi romantika, a vérpad és a guiílotin romantikája" él a „pózolóan forradalmárkodó" flamingókban — írja (351. old.). Érdekes, hogy amíg a békepártra vonatkozóan Borossy tüntetően kerüli az Esti Lapok felhasználását, mert ez felfedte volna a párt ellenforradalmiságát, addig a radikálisokról alkotott véleményében szolgaian veszi át a dühödt osztályellenfélnek, az Esti Lapoknak szemléletét. Természetesen ilyen álláspontból nem vethető fel az a kérdés sem, hogy mi volt az új fővárosban, Debrecenben, a békepárt társadalmi bázisa: nevezetesen —• a Bécsre kacsingató birtokos nemesség mellett — a civis-polgárság. A forradalommal szemben fellépő céh-ellenállás rajza helyett primitív civisapológiát ad a kötet. Szerintük a város a „politikai mesterkedéseken kívül maradt" (90. old.). „A várost kormányzó réteg képviselői fenntartás nélkül támogatták az egész változást" (56. old.). „Dolgozott mindenki, Kossuthtól kezdve egészen az alsófokú egyéniségekig" (201-—2. old.). Ez az idilli rajz azonban nem célozhat mást, minthogy védje, mentse a Honvédelmi Bizottmánynyal szembeszegülő civis-ellenállást. Ennek formái közül elsősorban a szervezett szabotázst kell kiemelnünk, mely különösen a fegyvergyártás, hadianyagszállítás, és általában az utánpótlás organizációja körül lépett fel. Ezek ellen Kossuthék soha meg nem szűnő harcot folytattak. Szabó Istvánék azonban nemcsak a céhek ellenforradalmi magatartását borítanák a jótékony feledés fátyolába. Ezt teszik a főpapság, az arisztokrácia, a birtokos nemesség és tisztikar jórészének áruló magatartásával is. Ez a hazaáruló békepárt érdekeit védő „szemlélet" nem mai keletű. Megvannak ennek is a maga „hagyományai'". A fiatal magyar történetírás, mely 1850-ben, 48 értékelésével, mintegy új ellenforradalmi kor ideológiája indult „új utakra", a békepárt elveinek és frazeológiájának vált folytatójává. Báró Kemény Zsigmond, a Széchényit követő földnélküli mágnás, a békepárt vezető ideológusa; Kovács Lajos Széchényi fő munkatársa és epigonja, a békepárt egyik politikai vezetője; Kazinczy Gábor, Mészáros Lázár és sokan mások, az ellenforradalom tevékeny részesei indították el 48 „korszerű" értékelését: tudatos meghamisítását. Az ő munkáik voltak „forrásai" a későbbi monarchiste történetírásnak, mely ellenforradalmi szemléletében egészen a felszabadulásig lényegében nem változott. A Szabó István szerkesztésében megjelent 600 oldalas kötet ennek a lényeges vonásaiban összefüggő láncsornak egyik legfrisebb szeme. • A polgári történészek nem tudták feltárni, hogv 1848 „a magyar nép harca" volt „a feudalizmus és a 400 éves idegen uralom lerázására". A ma-