Századok – 1947
Ismertetések - Makkai László: Erdély története. Ism.: Veress Endre 250
252 ч ISMERTETÉSEK a szintén kún nevű Baszarába Mihály alkotta meg. Ez volt az, aki csakhamar megtagadván a király iránti hűségét, Károly Róbert ellene (1330. november elején) felvonult és a Zsil-völgy hegyszorosai közt magyar vitézeit megverte. Ez a hadjárat pedig népi szempontból azért nevezetes, mert a havasalföldi vajda hadának nagy része tudvalevően tatárokból és kunokból állott. Ezek az új hazát kereső besenyő és kún csapatok turul-madaras zászlóik alatt vonultak ki, melynek neve mai napig fennmaradt egyik korábbi telepük, a moldvai csángómagyarok földjén lévő 7'urluj falu nevében, habár ez a túrán szó esetleg nem is jelent sólymot. Hogy pedig következtetésem helyes, mutatja az, hogy a Turluj nevű falu neve még 1464-ben is így fordul elő a moldvai oklevelekben: Turlui vagy sálistca Comanului, azaz a kún ligetje, birtokosa lévén Turlui Sima. Nem jelent semmit, hogy idővel, mikor a Baszarábák eredete és ősi címerük tradíciójának emléke elhomályosult, a sólyom (turul) sassá vagy épp varjúvá változott, mint a Hunyadiaknál, s a keresztény egyház hatása folytan keresztet kapott csőrébe. (Originea stemelor (árilor románé, a Hevistu Istorica Homána I. kötete [Bucuresti, 19311 225—231. 1.) Felfogásomhoz hozzászólván Hrätianu György jási egyetemi tanár, benne semmi cl nem fogadhatót (neverosimil) nem talált. (Brätianu György tanár válasza: In jurui originei stemelor principatelor románé, ugyanott, a 233—239. lapon.) Miután pedig turul-madarat láthatunk a besenyők elől nyugatra húzódott bevándorolt magyar vezérek zászlóin és pajzsain is (színes hasonmásban két különböző pajzson, a Bécsi magyar képes krónika 1867-i díszkiadása XX. lapjához mellékelt lapján, fekete nyomásban a Beötliy-féle Irodalomtörténet III. kiadása 1. köt. 50. 1), ez is egyik bizonyítéka annak, hogy a Baszarába-család atyafiságban volt a besenyőkkel és kánokkal, akikkel századokon át élt együtt az őshazában, talán az eleiközi magyarok szomszédságában. Az öskivándorlók közé számítom, de már az okleveles korszak legetejéről az ugyancsak besenyőkún származású és nevű Aldea-családot, a fogarasföldi Dobka várából. Ennek itthonmaradt utódjai közül ered nyilvánvalóan a ma is élő Algya családunk. Do tudnunk illik, hogy Fogaras vidékén van Aldea falu is. A székelyek eredetéről Hóman Bálint nyomán Makkai helyesen írja, hogy ők a magyarral közeli rokonságban állott onogur-bolgár néptörzs. De nem ártott volna az újabb kutatások alapján megemlíteni, hogy midőn a bolgárok a VII. században a Balkánfélszigetre bevándoroltak, utigurok is voltak köztük s ezek utódjai leheltek a székelyek, valószínűleg az Ezekel-bolgároktól szár• mazók. E kutatások eredménye az a becses adat is, hogy még Szent István udvarában is éltek bolgárok, sőt (Melich János szerint) édesanyja egy török nevü erdélyi bolgár hercegnő volt. (Franz Kászonyi: Rassenverwandschaft der Donauvölker [Wien, 1931] 141—3. 1.) A szászok betelepítéséről szóló III. fejezetben különösen becses, amit a szász társadalomról olvashatunk, kiemelvén, hogy mivel a szászok külön- . böző német nyelvterületekről s apránként vándoroltak Ertlélybe, új hazájukban olvadtak össze a II. Andrástól nyert kiváltságlevelük után s így nyelvük is nálunk alakult ki. Bővebben kellett volna azonban ismertetni, miként fejlődött és ékelődött be a földmíves szász község közzé lassanként az iparosodó középosztály, amely Erdélyben végig annyira fontos szerepet játszott még a fejedelmi korban is, amikor hadiszereket és fegyvereket jóformán kizárólag a szászoktól szereztek a Szász universitas jóváhagyásával, melynek a kötetben különben a nevét sem találjuk. A román bevándorlásról szóló IV. fejezet, vagyis amit Makkai a kontinuitásról s a románok megtelepedéséről ír. nagyon sikerült összefoglalása ismereteinknek, főleg a XIV. század végéig terjedő nagy román-magyar oklevéltár világánál, melynek társszerkesztője is Makkai volt. Hanem azért a román nyelv és nemzet megalakulása továbbra is történeti rejtély: une énigme historique, miként egykor Xenopol jási tanár mondta. A kérdés megfejtése szerintem a román nyelvnek a spanyollal való rokonsága, másfelől a Havasalföldre századok folyamán mind a mai napig évente megismétlődő juhlegeltetés (az úgynevezett transhumantía) alaposabb tanulmányozásától remélhető. F.z utóbbiról először magam írtam (értekezésem eredeti román kiadása: Pästoritul 1 Ardelenilor in Moldova ^i Jara-Românescâ [Bucureçti, 1927]. Academia
