Századok – 1947
Ismertetések - Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Ism.: Bónis György 237
\ ISMERTETÉSEK i — ECKIIART FERENC: MAGYAR ALKOTMÁNY- ÉS JOGTÖRTÉNET. Budapest 1947, Politzer, 486 1. 8°. A magyar jogtörténeti irodalom évtizedek óta fájdalmasan érzi a modern, megbízható összefoglalás hiányát. Ezt" az utóbbi években két tankönyv megjelenése is enyhítette: 1944-ben adta ki Holub József három kötetre tervezeti vázlatának első kötetét 1947-ben pedig E. az egész anyagot felölelő, átfogó munkával ajándékozta meg irodalmunkat. Amikor szaktudományunknak első teljes szintézisét kezünkbe vesszük, nem állhatunk meg magának a könyvnek kritikai méltatásánál, hanem át kell tekintenünk azt a társadalmi és szellemi hátteret is, amelyben E. tanításai először elhangzottak, s ehhez kell mérnünk a szerző és a mű jelentőségét a jogtörténeti irodalom) fejlődésében. Erre utal már maga az előszó is, amelyben ff. jogos bírálattal illeti a régi, ,,nemzeti önhittséget növelő" összefoglaló munkákat és indokolt büszkeséggel tekint vissza azokra a támadásokra, melyek 1931-ben az „új időknek új dalaival" —beköszöntő professzort méltatlanul érték. A vita. melyben az évtizedekkel elmaradt jogász-szemlélet eredménytelenül birkózott a modern jogtörténeti kutatás finomult módszereivel, részleteiben isi ismeretes folyóiratunk olvasói elölt, nem kell tehát bővebben kitérnünk rá. (Mályusz Elemér: Az Eekhart-i vita. Századok, 1932, 406—419.) Most csak azt szeretnők röviden összefoglalni: mennyiben jelent E. majd kétévtizedes professzori munkássága és e munka gyümölcse, a jelen kötet haladást az 1929 elölt megjelent jogtörténelmi tankönyvekkel és monográfiákkal szemben. Mindenekelőtt gyökeres változást hoz szemléletben. Ezt a változást legjobban így foglalhatjuk össze: az illúziók helyett a realitások felé fordul. Hogy a millenáris szédület hogyan kerítette hatalmába az egymást követő jogtörténetírókat, éppen E. mutatta ki „A szentkorona-eszme története" c, munkájának utolsó fejezetében. Az illúziónak illúzióra, légvárnak légvárra építése természetes következménye volt egy a múltból visszamaradt, mesterségesen konzervált hűbéri-rendi társadalomstruktúrának, melyben az eszménv nem a nyugati kapitalizmus vagyonszerző polgára, hanem a mások munkájából élő, extenzív terménygazdálkodást folytató földesúr volt. Az „úri" életeszményt magáénak valló réteg történelmünknek is azokat a vonásait emelte ki, amelyek immár indokolatlan különös társadalmi megbecsülését (tehát rendi különállását) támasztották alá. Innen volt, mint régebben rámutattunk, az alig mérsékelhető Werbőczi-kultusz (Bónis György: Jogtörténet és művelődéstörténet. Magyar Jogi Szemle 1943, 288—293, 341—346.) innen a honfoglaló „nemesek" első gyűlésének: Pusztaszernek dogmatikus hitele, innen a szentkoronatan erőltetett alkalmazása régebbi századokra és a liberális jogállamra, holotl ez a tan uralkodó és rendek kompromisszumának .tipikus, egyben költői kifejezése. E. egész tanító és tudományos működése ezeknek a szép, de ártalmas illúzióknak lerombolására irányult, hogy a romokon új, időtálló épületet emelhessen. Kritikájának maró savaival szétbomlasztotta a jogász-közvéleményben megkövesedett avult nézeteket, s a hatalomtól és politikától távolabb álló, igazolás helyett igazságra törekvő történetírók új eredmériveire épített. Gentry-illúziók helyett polgári józanság, érzelmi visszhangot keltő közjogi frázisok helyett íacionális történeti érvek: ez a változás E. munkásságának és művének első, maradandó eredménye. « 4-
