Századok – 1945-1946

Beszámoló - KOMJÁTHY MIKLÓS: A középkori államfogalom 192

194 KOMJÁTHY MIKLÓS nem is lehet — fűzi tovább a gondolatsort a kiegyezés korának jogtörténetírása —, hiszen a szándékolt változások oly mélyrehatók voltak, hogy Szent István nem remélhette intézkedéseire a nemzet önkéntes jóváhagyását. A mult század végének szabadelvű, alkotmányos levegőjében kegyeletsértéenek tűnhetett volna, ha a történettudomány „ezeréves" alkotmányunk alapjait lerakó király politikájának jellemzésére az önkényuralom szót, vagy ennek akkoriban divatos, valamelyik szinonimáját használja. Pedig ahogyan abban az időben látták „közjogi" fejlődésünket, a szentistváni államalapítás földrengésszerű átalakulását másként alig jellemezhették volna. Hiszen még a millenium korában is úgy látták, hogy a nép az állami főhatalom birtokosa; a szuverénitás tehát nép-, vagy nemzet-szuverénitáei Az ősi államszervezetet éppen azért tartották demokratikus államszervezetnek, mert a szuverénitás, a főhatalom nem egy személyt, nem is többeket illetett, hanem az összeseéget, a politikailag jogosult népet. E felfogás szerint a vezérek-korabeli szerkezet minden szabadnak nemcsak jogává, hanem kötelességévé tette a nemzet nagy tanácsában való megjelenést. Az így jellemzett, igazán modern, demokratikus berendezéssel szemben Szent István királysága csak akkor nem tűnhetett önkényuralomnak, lia a szent királyt népéért aggódó, bölcs fejedelemnek rajzolják meg, aki elvett a nép szabadságából annyit, amennyit éppen népe érdekében múlhatalanúl szükségesnek tartott. Azért alakította át a nagy király az országgyűléseket mert nem merte az általa döntő jelentőségűeknek tartott kérdéseket a nyers tömeg szavazatára bízni. A kiegyezés és a millenium óta a szabadelvű, alkotmányos államforma nagy változásokon ment át. De megváltozott a honfoglalás és az Árpád-házi királyok korának belső viszonyairól rajzolt, történeti kép is. Kiderült, hogy a honfoglaló magyarság nem a konstitucionális demokrácia alapelvei szerint intézte a köz dolgait. A magyar törzsek együttesen oly politikai rendszert alkottak, amelynek irányítása — mint a szellemtörténet megállapította — a korlátlan hatalommal rendelkező fejedelem kezében volt. A magyar fejedelem, — csakúgy, mint a többi euráziai lovaisnomádok fejedelme — csorbítatlan, teljes hatalommal uralkodott népe felett. Keleti önkényuralom volt ez, olyan politikai alakulás, mely az uralkodót szédületes magasba emelte a közönséges halandók fölé. Szent István és utódai lényegében nem változtatták meg ezt az uralomformát, csupán a középkori világfelfogás célkitűzéseihez alkalmazták. A középkori Magyarországon a dinasztikus gondolat, a központosítás és a fejedelmi hatalom korlátlansága a pogány nomád világ maradványa volt. Az alattvalók beleszólása a közügyekbe, az „alkotmányosság" a keresztény világnézet politikai fogalomkészletéből szívódott fel a magyar közfelfogásba. Ősi alkotmányunk a szellemtörténet megvilágításában tehát egészen másirányú fejlődésen ment át, mint ahogyan azt a közjogias iskola milleniumkori historikusai megrajzolták. Az utóbbiak szerint az ősi időkben, de a honfoglalás korában is a nemzet mindenegyes tagja közvetlenül vett részt a közügyek intézésében. A szellemtörténet viszont arra a megállapításra jutott, hogy a magyarságnak ősi, magával hozott, politikai berendezése ennek pontosan ellenkezője volt. Az uralkodó és nép viszonyát körülbelül úgy látták, ahogy a harmincas éveknek (a „Mának") bizonyos tekintélyállam-szerkezetei tükrözték. Ez a nomád „parancsuralom" Szent István korától kezdve alkalmazkodott a megváltozott