Századok – 1945-1946
Tanulmányok - ELEKES LAJOS: A dinasztikus elv a román államfejlődésben 147
170 \ ELEKES LAJOS rájuk e kifejezést; államfői tevékenységüket ugyanis szigorú korlátok közé szorította a szokás. De csak az, és nem egyéb; intézményes megszorításokat a román államfejlődés ebben a korban még egyáltalán nem ismert. A tanács tagjai nem láttak el meghatározott ügykört; kinevezésük személyre szólt s az uralkodó tetszésétől függött, aki bármikor visszavonhatta azt. Ilyen körülmények közt nem is várható, hogy uruk akaratától függetlenül szavuk lehetett volna, vagy hogy interregnum idején olyanféle módon intézhették volna az ügyeket^ mint ugyanakkor a magyar vagy a lengyel országtanács. A fejlődésnek ezt a fokát a vajdai tanács csak jóval később, az államélet következő nagy korszakában, annak is inkább a vége felé érte el.46 Idővel azonban, amint az államszervezet, a vajdai tanács és a tisztségek rendje határozottabb körvonalakat öltött, s másrészt, amint a nagybirtok képződésének folyamata fokozatosan előrehaladt, az előkelők mind gyakrabban és erőteljesebben hallatták szavukat az országos ügyek, így a trónbetöltés intézésekor is. A viszályok idején megtanulták, hogy szolgálatuknak ára van; utóbb minden változásból tudatosan próbáltak előnyt kovácsolni. Ez eleinte gazdasági és tekintélyi gyarapodásban, birtokok, jövedelmező állások megszerzésében nyilvánult és egyeseket érintett; később nehánv nagyúri család kiemelkedéséhez vezetett, melyek jóformán kisajátították a fontosabb tisztségeket, házasságok vagy más kapcsolatok révén az uralkodók nemzetségével is összeköttetésbe kerültek és végül olyan súlyos politikai erőtényezővé nőttek, amelylyel már a vajdáknak is komolyan kellett számolniok. A pártharcokba valamelyik trónkövetelő oldalán a bojárok is bekapcsolódtak. Részt vettek a fegyveres összecsapásokban, részt vettek az összeesküvésekben; jelen voltak uralkodók elűzésénél és új uralkodók hatalombaiktatásánál. Jelen voltak, sőt tevékenyen közreműködtek a véres merényleteknél, melyek segítségével az uralomigénylő megszabadult terhes ellenfelétől, aki lehetett fel-16 Nézeteink ezen a ponton lényegesen eltérnek a közfelfogástól. Indokolásukat, mely messze túllépné e tanulmány kereteit, más alkalommal, a román államforma és uralomszervezet fejlődésével kapcsolatban szeretnők kifejteni. Ezúttal csak egyet kívánunk leszögezni. A tanács, ill. annak tagjai már a XV. század végétől kezdve igen gyakran, csaknem következetesen szerepelnek a vajdák hűbéri hűségnyilatkozatai, vagy más magyar és lengyel vonatkozású, fontos külügyi tevékenységei alkalmával. Az is előfordul, hogy külön adnak oklevelet uruk valamely ígéretének biztosílékaképen. Da ezt, nézetünk szerint, nem lehet annak bizonyítékaként hozni fel, hogy a tanács már ekkor jelentős szerepet játszott a román államok életében: eljárása ugyanis nem megszokásból, belső szükségletből, hanem a másik szerződő fél, a magyar vagy a lengyel állam igényéiből fakadt. Azok, saját viszonyaik alapján ítélve, a vajdák tanácsától is olyanforma nyilatkozatokat követeltek, aminőket hasonló esetben saját országtanácsuk adott volna. A vajdai tanács megadta ezeket; de jellemző, hogy belügyekben hasonló tevékenységnek nyomát sem leljük (az, hogy a vajdák birtokadományozó okleveleinek záradéka tanúként, „hittevőként" megemlíti a tanácsnak éppen jelenlevő tagjait, természetesen nem tekinthető ilyesminek).
