Századok – 1945-1946
Tanulmányok - ELEKES LAJOS: A dinasztikus elv a román államfejlődésben 147
A .DINASZTIKÜS ELV A ROMÁN ÁLLAMFEJLŐDÉSBEN 159 Külföldön és belföldön egyaránt elfogadták tehát a dinasztikus elvet az uralomra jogosult személyek meghatározásának alapjául. Ha mármost arra a kérdésre keresünk feleletet, hogyan hatott ez az elv a román államok fejlődésére, akkor először részleteiben szükséges megvizsgálnunk, minő szokások, szabályok szerint történt az uralom öröklése a gyakorlatban. Elöljáróban hangsúlyoznunk kell, hogy a román államfejlődés csak egyéni uralmat ismert. Arra látunk ugyan példákat, hogy a vajda másra, például fiára ruházta hatalmát, helyesebben annak egy részét, de az uralkodói jogok intézményes megosztására, aminővel a szomszédos szláv népek történetének megfelelő szakaszán oly gyakran találkozunk, itt soha, semmiféle formában nem került sor. Megesett, hogy valamelyik vajda, harcban más trónkövetelőkkel, csak országának egy részén gyakorolhatott tényleges uralmat, de címében ilyenkor is mindig hangsúlyozta — sőt ilyenkor igazán —, hogy ő „egész Ungrovlachia", vagy „egész Moldva" uralkodója. Az országterületnek akár bolgár jellegű territoriális részegységek, akár oroszoslitvános fejedelmi „apanage"-ok formájában való felbontása éppúgy idegen a román fejlődéstől, mint az uralkodói hatalomnak két vagy több egyén által való párhuzamos gyakorlása. Egyetlen kivétel e szabály alól I. Iliaç és II. István moldvai vajdáknak, I. Jó Sándor fiainak esete, akik apjuk halálakor nem tudtak megegyezni az öröklés kérdésében és hosszú, de eredménytelen háborúskodás után az 1430-as évek végén együttes uralkodásra tettek kísérletet. Megosztották az ország területét, olymódon, hogy Ilia? kapta az északi, öccse a déli tartományokat. Együtt és külön-külön is adtak ki okleveleket, s mindketten vajdai címmel, teljes uralkovajdát, aki mindössze két hónapig uralkodott; ezt az irodalom Xenopol óta' a magyarországi Csupor-család egyik tagjával azonosítja, aki Hunyadi aktív vajdasági politikájának idején magyar sereg élén vonult volna Moldvába, hogy ott az egyik trónkövetelőt támogassa, majd ismeretlen okok következtében átmenetileg maga vette volna kezébe a hatalmat. Csakhogy ez az elmélet egyáltalán nem tekinthető igazoltnak. Kérdés egyrészt, a krónika Ciubär-je valóban Csuport akar-e jelenteni. További kérdés, volt-e akkor ilyen nevű magyar vezér Moldvában. Még nagyobb kérdés, egyáltalán hiteles-e az adat, minthogy a moldvai krónikák másik változatában, az ú. n bistrijaiban (közli I. Bogdan: Cronice ínedite atingátoare de istoria románilcr, Bucureçti, 1895) nyoma sincs. Ha pedig csak utólagos betoldás, nem lehetséges-e, hogy a putnai csoport közös alapváltozatának szerkesztője egyszerűen félreértett valamit és munkájában moldvai vajdaként kezdett szerepeltetni olyan egyént, aki valójában nem volt az? A problematikus Ciubär szereplésének ilyenformán, a többi adatok tömegével szemben, nem tulajdoníthatunk jelentőséget. (Még kevésbbé azoknak a régebbi, de részben még ma is felbukkanó elméleteknek, melyek szerint Havaselvén I. Vlad és II. Alexandru Aldea, a török két támogatottja nem lett volna a vajdacsalád tagja. Az utóbbi, mint láttuk, hangsúlyosan Mircea fiának vallotta magát. Az előbbi pecsétjén elődeinek címerét használta, facsim. 1. Hurmuzaki: Documente 1/2. tab. I—II., v. ö. Elekes L.: A havaselvi vajdák címere a középkorban, Turul, 1942. 18. 1. Másfajta származtatásuk mellett egyetlen adat sem szól. De akármint volt, eljárásuk megmutat annyit, hogy a dinasztia tagjának érezték magukat és környezetük is annak tartotta őket.)
