Századok – 1944

Ismertetések - Fábián István: A magyar irodalom kis tükre. Ism.: Szabadi Béla 553

EGYHÁZ- ÉS JOGTÖRTÉNET 553 FÁBIÁN ISTVÁN: A MAGVAR IRODALOM KIS TŐIKRE. Budapest 1941, Magyar Szemle Társaság, 80 1. 16°. — (Kincsestár. A Magyar Szemle Társaság kiskönyvtára 31.) A szerző saját kijelentése szerint abból a szempontból tekinti át a magyar irodalom történetét, hogy mikép jelentkeztek benne a különféle európai ízlésáramlatok. Ezt az egyébként elfogadható szempontot több-kevesebb sikerrel alkalmazza, a szerint, hogy milyen előmunkálatokra támaszkodhatik. Ízléstörténeti szempontból eddig legjobban fel van dolgozva irodalmunkban a barokk, a rokokó és a praeromantika ízléskorszaka, ezért ezek F. könyvének legjobb tejezetei. Ahol azonban az előmunkálatok hiányoznak, ott F. is kénytelen szempontjától eltérni és más szempontot alkalmazni. Legfeltűnőbb ez az eltérés az első fejezetben, mely a Középkor alcímet viseli. Már pedig a középkor nem ízléstörténeti fogalom. Tárgyalás közben megemlíti ugyan, hogy a középkor első felében a román, másodikban a gót stílus uralkodott, arra azonban kísérletet sem tesz, hogy ezeknek a stílusoknak irodalmunkban való jelentkezését kimutassa. Hogy pedig ez nem volna lehetetlen feladat, arra jó példa Babits néhány évvel ezelőtt elhangzott rádióelőadása, melyben a gótika jellemző tulajdonságait elemezte ki a Divina Comediából. E helyett F. egy középkorvégi eszmeáramlathoz, a kései misztikához fűzi mondanivalóit, már pedig az eszmeáramlat nem azonos az ízlésáramlattal. Az előbbi inkább tartalmi, az utóbbi inkább formai jegyeket foglal magába. A humanizmust és a hitújítást egy fejezetben tárgyalja. Tény és való, hogy a hitújítás korában tovább él a humanista ízlés, de ezt a késői humanizmust nemcsak nyelve és közönsége különbözteti meg a Mátyás-korabelitől, hanem vaskosabb kifejezési módja és ami a legfontosabb, belső igazsága. A tartalmi elem visszahat a formára és ezért erre a kétféle humanizmusra nagyon talál a latin közmondás: Si duo faciunt idem, saepe non est idem. A praeromantika korát Rokokó és szentimentalizmus címen tárgyalja. Itt már komoly előmunkálatokra támaszkodhatik s ezeket fel is használja. Sok szép és helytálló megállapítása van erről az ízlésirányról, de ő is, mint példaképei, gyakran beleesik abba a hibába, hogy oda nem illő jelenségeket belekényszerít egy mesterkélt konstrukció Prokrustes-ágyába. Ezt az ízlést > -— mondja — jellemzi a menekülés a megszokott világból egy másik, szebb és eszményibb világba. Ez igaz, ha Kazinczyra vagy Kölcseyre gondolunk, kevésbbé igaz Csokonaival kapcsolatban s egyáltalában nem alkalmazható Gvadányira vagy Fazekasra, erre a két földön járó, realista szellemre. F. kénytelen ezért a „menekülés" fogalmát annyira kitágítani, hogy végül nemcsak Gvadányi és Fazekas fér bele, hanem minden kornak minden költője is. A romanticizmus és a nemzeti klasszicizmus közé sem tud megnyugtató, természetes határt vonni. Petőfivel pl. kénytelen mind a két fejezetben foglalkozni s ezzel maga igazolja e felosztás megtámadhatóságát. A nemzeti klasszicizmus mint fejezetcím egyébként sem illik bele olyan irodalomtörténetbe, amelyik az európai ízlésáramlatok szempontjából nézi irodalmunk történetét. Inkább realizmus címet kellene adni ennek a fejezetnek s akkor beleférne a következő fejezetbe (Űj ízlés) sorolt írók egy része: Gárdonyi, Mikszáth, Eötvös Károly, Móra, Ambrus, Kozma Andor, Vargha Gyula, sőt még talán Kaffka Margit és Tormay Cecil is. Ezt annál inkább megtehette volna, mert hiszen a nemzeti klasszicizmus című fejezeten belül több ízben emlegeti ezt a realizmust (pl. „Klasszicizmusunk regényirodalma a nyugateurópai realizmushoz igyekezett igazodni" stb.). A realizmusból 'könnyű és természetes volna az átmenet a következő korszak naturalizmusába és szimbolizmusába, melyeket F. a semmitmondó új ízlés címmel foglal össze. Semmitmondó ez a cím egyfelől azért, mert hiszen minden ízlés új a maga idejében, másfelől azért, mert ma már nem a naturalistaszimbolista írók. jelentik az újat. Az utánuk következő és ma legújabb ízlésiránnyal, melyet a népi írók képviselnek, egyáltalán nem foglalkozik F. Talán azért nem, mert nem akar élő írókról szólni. Lehet, hogy ezért nem szól a realizmus írói között Herczegről és az „új ízlés" képviselői között Móriczról és Szabó Dezsőről sem, pedig