Századok – 1944
Ismertetések - Spilka Lőrinc: Jászó története 1243–1552. Ism.: Kring Miklós 543
EGYHÁZ- ÉS JOGTÖRTÉNET 543 eredetű korponai jog szabadságaival és kiváltságaival Szent Mártont várossá (oppidummá) emelte. Ezt az oklevelet Bubek Imre országbíró az 1391. Túróéi regiszterben említi. A helység neve itt is magyarul, „Zent-Marthon"-nak van írva. F. a territoriális, nem perszonális joggal felruházott Szent Márton középkori életével foglalkozva, beható forrástanulmányozás után nagyon hasznos és érdekes összehasonlításban mutatja be a szász-eredetű (magdeburgi) városi jognak szlováklakta területen keletkezett változatait. Először Korpona kapta meg a jogot 1244-ben, majd egy évszázad múlva közel egyidőben Szent Márton, Szucsány, Főrév, Zsolna, Rózsahegy, stb. Kereskedelmi szempontból Szent Márton a .XV. század első felétől kezdve Túróc megye déli részének központja volt. A mártoni vámjogokat Mátyás király 1470-i adománya alapján Szklabonya várura gyakorolta. Szklabonyához tartozott Mártonon kívül Mosóé és Stubnya. F. Szent Márton kereskedelmi életéről, sajnos, csak vázlatosan tudósít bennünket. Adatai így is nagyon értékesek. Nagy veszteségek érték a várost a huszita-korban. 1433-ban cseh huszita csapatok feldúlták és felégették. A tűzvész martaléka lett a városi levéltár a privilégiumokkal és minden fontos történelmi okirattal együtt. Egy év múlva Zsigmond király megújította a város számára a korponai jog privilégiumait. Szent Márton lakosainak nemzetiségét illetően F. sikeresen cáfolja Kaindl régi állítását, hogy Túróc lakosai csak németek lehettek (R. Fr. Kaindl, Geschichte der Deutschen in den Karpathenländern. Gota, 1907). Viszont a legrégibb mártoni személynevek néhány adatából túlnyomórészt szlovák és jelentéktelen „idegen" eredetű lakosságra következtetni, — helytelen általánosítás nélkül — nem lehetséges. Különösen úgy nem, hogy erős magyar településeket figyelmen kívül hagyunk. Maga F. is ír a túrócszentmártoni határ magyar településhelyeiről, melyek lakóit „nobiles de Vendeg"-nek nevezték (144. 1.); Mályuszra hivatkozva maga is említést tesz Szent Márton közvetlen környékében lévő Gyulaháza, Udvard, Kevefalva, Károlyfalva, Tonkaháza magyar eredetéről. Mindezekből nem vonja le a következtetést: hogyha tudniillik ezek később elszlovákosodtak is, eredetileg magyar eredetű lakosságot feltételeztek. Ezekből a magyar jellegű helységekből Szent Márton felé is irányulhatolt néhány magyar telepesraj. Nem vitatjuk annak valószínűségét, hogy Szent Márton lakossága a középkor folyamán szlovák többségű volt, viszont nem találunk magyarázatot arra, miért fordult elő okleveleinkben a helység neve túlnyomórészt magyarul, ritkán latinul és sosem szlovákul! F. ezt úgy magyarázza, hogy a magyar oklevélírók „mindent fnegmagyarosítottak, amit tudtak" (148. 1.). Ilyenfajta erőszakos magyarosításról beszélni a középkorban nyilván komolytalanság. F. különben hasznos és hézagpótló munkát végzett Túrócszentmárton középkori történetének megírásával. Szép kiállítású könyvét ügyes térképek és sikerült oklevél-másolatok gazdagítják. ,, V IGH KÁROLY SP1LKA LŐRINC: JASZÓ TÖRTÉNETE 1243-TÓL 15Ő2-IG. (A gödöllői premontrei Szent Norbet gimnázium magvar tagozatának évkönyve, 1942— 1943. 407—451'. 1.) S. tanulmánya egy egyházi földesúri város, Jászó életét kívánja megvilágítani. Már elöljáróban mentegetőzik a szerző, hogy igen kevés adata van s az is jobbára jogi természetű. Jászó, amelyet valószínűleg III. Béla korában alapítottak, 1243-ban kapott a királyi városokéhoz hasonló kiváltságokat. A természeti adottságai folytán kezdettől fogva iparos jellegű város rövidesen fejlődésnek indult. Lakosai különváltak a később Monostoreleje néven ismert település lakóitól, akik továbbra is a monostor belső szolgálatában maradtak. Jogi szempontból az egész középkoron át nem történt változás Jászó helyzetében. S. vizsgálódásaiból az derül ki, hogy az oppidum gazdasági erejét nem vették annyira igénybe, mint a királyi városokét. A gazdasági és jogi helyzet tisztázása után a szerző a jászói várral s a vár és a község XV. századi viszontagságaival foglalkozik, majd tanulmánya második részében a prépostsági Századok 1944, VII—IX. 35
