Századok – 1944

Ismertetések - Siebenbürgen. Ism.: Gáldi László 527

POLITIKAI TÖRTÉNET 529 alaptételét: „Siebenbürgen wurde mit Recht die Heimat der rumänischen Gewässer genannt" (13. 1.). Hogy ennek ellenére sincsen egyetlen nagy erdélyi folyónak vagy jelentősebb pataknak olyan neve, amelyet az antik kor óta a románok hagyományoztak volna ránk, azzal Meheddn(i édeskeveset törődik, Kniezsa István megcáfolhatatlan tanulmánya ellenére sem, amelyet természetesen jobbnak lát nem idézni. De lehet-e egyáltalában a román vizek hazájának nevezni olyan tájat, amelyet Romániának a Duna után három legnagyobb folyója, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret egyetlen ponton sem érint? Minden józan szemlélő számára világos, hogy az igazság Mehedinti tételének éppen ellenkezője: az ókinályság aránylag ideális vízrajzi egységet alkotott, de ezt Erdélynek nyugatra futó folyói végzetesen megbontották (v. ö. Rónai, A., Die Siebenbürgische Frage), Bp., Í040, 192 1.). A Tisza és a Dnyeszter közé beírható tojásdad-idom azonban mélyen beivódott a román tudatba: C. Daicoviciu, aki az antik Dáciáról értekezik (Daker und Humanen, 175. kk. !.), a Tisza síkságát, Havasalföldet és Moldvát mind szemrebbenés nélkül a dák élettérhez számítja, sőt hangsúlyozza e vidék politikai egységét is. S a tudós archeológus, a helyett, hogy reflektálna a dákok szinte teljes kiirtásának Alföldi András részéről vallott tételére, ismét a „Karpathenfeste" vezérmotívumánál marad: a „Daci (értsd, ha tetszik: románok) montibus inliaerent"-tétel szerinte akkor is érvényesült, amikor a „turanische Magyarén", ez az „asiatisches Volk" nyugaton, a Duna—Tisza síkján államot alapított: „einen Staat auf der Grundlage deutsch-katholischer Gestaltung" (176. J.). Ezek után azon sem lepődünk meg, hogy a vallójában igen tarka lakosságú Dácia erősen keleti jellegű romanizmusa „vollkommen weströmisch" volt (181. 1.), s hogy e „terra Romana"-n minden tényező meggyorsította a gyors romanizálódást. De fogadjuk el Daicoviciunak legalább egyik tételét, s fogadjuk el a dáciai romanizmusnak valóban „weströmisch" jellegét: ebben az esetben azonban a román nyelv, a keleti neolatin nyelveknek e legtipikusabb képviselője, semmikép sem lehet a dáciai latinság folytatója! Pedig, az ellentmondásokkal nem törődve, e nézetet vallja E. Petrovici is, akinek cikke már címében hordja a kifejtendő tételt: Siebenbürgen als Kernland der nördlich der Donau gesprochenen rumänischen Mundarten (309. kk. 1.). Petrovicinek öt északi-román „Kerngebiet"-jét (Id. 315. 1.) azonban a Román Nyelvatlasznak néhány, jórészt Pu^cariu nyomán idézett térképe egyáltalában nem valószínűsíti; ezenkívül módszertani szempontból is teljesen hibás a kontinuitás-ellenes régészeti, történeti, nyelvészeti és néprajzi érvek egész hálózatát néhány, pusztán a mai román nyelvállapotra vonatkozó térképpel megtámadni (v. ö. Tamás L„ AECO. Ili, 228, kk. 1., valamint Gáldi L„ u. о. VIII, 405. kk. 1.). Petrovici egész érvelése és dokumentációja a struccpolitika tipikus példája: az övéivel ellenkező nézetekről jobbnak látja egyszerűen tudomást sem venni. Még fokozottabban áll e kifogás Sever Pop cikkére (Die Toponymie Siebenbürgens, 319. kk. 1.), amely az egész mű tudományos részének talán legkevésbbé sikerült fejezete.1 Pop érvelésére oly súlyos teherként nehezedik a „thèse à prouver", amelyben a szerző már helynévi érveinek megvizsgálása előtt rendíthetetlenül hisz, hogy a tárgyilagos helynévkutatás és főleg a helynevek településtörténeti értékelése számára jóformán alkalom se nyílik. Erdély túlnyomóan magyar eredetű helynévanyagát persze csak laikusok előtt lehet az erőszakos eJmagyarosítás hírébe keverni: „durch 1 Igaza van Kniezsa Istvánnak, amikor ezt írja róla: „Es ist allerdings zu bedauern, dass die Redaktion dieses repräsentativen Werkes der rumänischen Wissenschaft nicht einen in Toponymicis geschulten Mitarbeiter, wie etwa lorgu Iordan, mit dieser auch für die Rumänen sehr wichtigen Frage beauftragt hat; er hätte die oben bewiesenen methodischen und sachlichen Fehlgriffe bestimmt nicht begangen" (AECO. IX—X, 450. 1.). További észrevételeinkben is többször támaszkodunk az AECO.-ban megjelent gyűjteményes kritikára (Handbemerkungen zum rum. Sammelwerk „Siebenbürgen", i. h. 411.—506. 1.), ahol az egyes szerzők oly részletkérdésekre is kitérnek, amelyekre a jelen rövid áttekintésben sor nem kerülhetett. 34*