Századok – 1944
Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1
III. OTTÓ CSÁSZÁR ÉS MAGYARORSZÁG AZ ÚJABB TÖRTÉNETÍRÁSBAN ' 33 császári házból való hitvest kapott, addig Boleszlávnak valamennyi házasságában csak őrgróflányok kezét sikerült elnyernie.11 2 A kérdés tehát, melyet Brackmann és követői felvetettek, eleve tévesen volt feltéve: Magyarország nem lett részévé a Birodalomnak, de részévé lett a nyugateurópai államrangsornak, úgy, ahogy annak kialakítását III. Ottó bizánci hatás alatt megkísérelte. Ugyanígy az a szuverénitás, melyet István koronázása által nyert el s amelynek tudatában is volt,113 oly középkori szuverenitást jelentett, melynek számot kellett vetnie a keresztény Ökumene hagyományos hierarchiájával. A Birodalomhoz való viszonyban azonban már az ő idejében is ez a szuverénitás mint a valóságos helyzet kifejezője volt az aránytalanul jelentősebb elem. hogy a következő évszázadok során azután kizárólagossá váljék s teljesen elhomályosítsa a keresztény unitas korának minden eszmei kötöttségét. Természetes, hogy Ottónak nem sikerülhetett a bizánci minta teljes megvalósítása. Ez nemcsak a rendelkezésre álló idő rövidségén és az eléje torlódó nehézségeken, hanem a nyugati fejlődésnek a bizáncitól eltérő megváltozhatatlan eredményein múlott. Bármennyire hangoztatta is Ottó a maga pápakreáló hatalmát, méltóságának közvetlen isteni eredetét és apostolszerűségét, mégsem volt a szó bizánci értelmében vett egyszemélyben „iepeOç rat ßacriXeü?'" Elődjének nevezhette Justinianust,114 de sohasem élvezhette azt az államegyházias hatalmat, mint ez a keletrómai császár és ennek konstantinápolyi utódai. Számolnia kellett az egyházi és világi szférának a Gelasius-féle elméleten nyugvó jellegzetesen nyugatias megkülönböztetésével s ennek legfontosabb gyakorlati következményével, a pápaság szerepével és igényeivel. Éppen ezért ha „Jézus Krisztus szolgájának." már lengyel akciójában, a Gneseni érsekség alapításakor is teret kellett engednie az „Isten szolgái szolgájának", úgy az osztozásnak a Birodalom tényleges birtokállományán kívüleső Magyarország esetében még inkább a pápaság javára kellett kiütnie.115 Ennek a római mintákra visszatekintő, a korszerű bizánci példától befolyásolt, de ugyanakkor a Nyugat lehetőségeihez mért univerzalizmusnak elődei és utódai hegemoniális törekvéseitől való 1,2 Id. tanulmányom 30. 1. 115 U. o. 88. és Századok LXXVI (1942), 441. 1. 114 Treitinger id. m. 236. 1. 116 Legutóbb Fr. Baethgen (Die Kurie und der Osten. Deutsche Ostforschung I 1942, 310. kk. 1.) a pápaság keleti szerepére vonatkozólag Brackmann és Hirsch nézeteivel teljesen ellentétes felfogást nyilvánított: „Magyarország — írja — még többet köszönhetett a pápaságnak (t. i. mint Lengyelország). Mert amíg III. Ottó a lengyel herceget patriciusává nevezte ki s neki e méltóság külső jeleként diadémot nyújtott át, addig nyilvánvalóan 11 Szilveszter volt az, aki a maggar királyságot megalapította, amennyiben az árpádházi hercegnek, Istvánnak e rangemeléshez áldását adta s neki minden valószínűség szerint a királyi koronát is elküldötte." Ez a felfogásomat pontosan fedő előadás azt bizonyítja, hogy Brackmann kísérletével szemben magában a német történetírásban is kételyek merültek fel. Századok 1944, I—III.
