Századok – 1944

Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1

m. OTTÓ CSÁSZÁR ÉS MAGYARORSZÁG AZ ÚJABB TÖRTÉNETÍRÁSBAN 15 során megdönteni iparkodik mindazokat a bizonyítékokat, melyeket egyrészt Schramm és Brackmann feltevéseinek téves voliára. másrészt pedig a magyar királyság keletkezésének másirányú pozitív értelmezésére felhoztam. Értekezésének befejező soraiban újból hitet tesz a német történetírókéval egyező azon meggyőződése mellett, mely szerint „a korona küldője: a császár akarata" lett volna. E kísérlet érdemét illetőleg mindenekelőtt a történetírónak azon nyilvánvaló kötelezettségére kívánok rámutatni, hogy egy elmélet alkalmazása előtt tisztában kell lennie azokkal a historiográfiai körülményekkel, melyeknek az létrejöttét köszönheti. Miután az előzőkben alkalmunk volt látni, hogy minő körülmények között került sor magában a német történetírásban ennek a feltevésnek magyarországi alkalmazására, úgy az sem lehel kétséges, hogy szerzőnk áldozatul esett annak a sajátos kettősségnek, mely a Schramm-féle elmélet kezelésének mindmáig legfőbb jellemzője. Ha hozzászokunk ahhoz, hogy történetünk európai összefüggéseinek elképzelésében oly kész „mankókra" támaszkodjunk, melyeknek teherbírását előzőleg magunk nem próbáltuk ki, akkor ezzel nemzeti történetünket reménytelenül kiszolgáltatjuk más nemzeti történetírások mindenkori legdivatosabb elméleteinek. Éppen a nemzeti történetnek, mint tudományos igényű diszciplínának érdeke követeli tehát, hogy mindenütt, ahol kérdéseink az általános európai problematikába torkolnak, ne kész mankókra, hanem magának az európai történésnek közvetlen és forrásszerű ismeretére támaszkodjunk. Ami a részleteket illeti, szerzőnk igyekezete elsősorban arra irányul, hogy érveim ellenében ismét bizonyító erőt adjon azoknak a megállapításoknak, melyeken a német történetírók és az ő felfogása alapult. Igazolni kívánja mindenekelőtt azt, hogy Szent Istvánnak volt lándzsa jelvénye, azt a császártól kapta s az a kútfő, mely erről tudósít, mindenképen hiteltérdemlő. Elismeri, hogy azok a párhuzamok, melyeket egyrészt e forrás, t. i. Ademar G. I. Bratianu (Die geschichtliche Mission Ungarns. Bukarest, 1941. Dacia-Biicher) és legutóbb I. Lupas (Der Mythos der „Heiligen-Stephanskrone" und das siebenbürgische Problem. А С. G'urescu által szerkesztett „Siebenbürgen", Bukarest, 1943 с. mű I. kötetében 195—205. 1.) megütöttek. Ha T. Z. a „magyar hivatalos álláspontról" (I 5. 1 ), „predesztinált akaratról" (II 25. 1.) s arról beszél, hogy a hazai tudomány a német kutatók átértékelő munkáját „nyilván nem látta és nem látja szívesen" (I 4. 1.), ha dolgozatomban, ebben „a lényeget mindvégig elkendőző prókátori mesterműben" (II 21. 1.) mindössze ,.az igazságkeresés szürke kutatói szempontját" trányolja (II 17.), mindezzel nyilván szándéka ellenére, de végeredményben alátámasztja azt, amit Lupas az „überpatriotisch" és „angeblich seriös" magyar történetírás szemére vetett: t. i. azt, hogy a korona eredetének kérdésében saját közvéleményét és a külföldet is tudatosan megtévesztette. A magyar és német tudósok vitája egyébként nemcsak a román, de a szlovák körök érdeklődését is felkeltette: J. 0. Petreas, Nová Europa a Slovensko. Bratislava, 1942. Ez a körülmény természetesen nem befolyásolhatja a történetírót nézete nek szabad kifejtésében, de igenis kötelezővé leszi számára oly hang elkerülését, melyet a másik oldal a maga nyilván nem tudományos célja, t. i. a magyar történetírás erkölcsi lejáratása érdekében felhasználhat.