Századok – 1943
Ismertetések - Erdélyi László: Magyarország törvényei. Ism.: Bónis György 464
ISMERTETÉSEK 484< Ha a műben más eredmények is szerepelnek, mint amelyek az említett forrásokból származnak, azok esak a szerző történelmi olvasmányainak elkerülhetetlen visszacsengései. Ilyen olvasmányokról azonban a jegyzetek egyáltalán nem tesznek említést. Szent István deeretumának első két cikkéről szólva pl. így folytatja az író: ,,De csak ezek és az egyházi bírói kiváltság cikkelye származtak külföldi cikkelyekből ós legvégül a bajor gyujtogató-büntetés: a többi magyar tapasztalat és bölcseség szerint alakult." (17. 1.) Ezt az álláspontot, azonban csak a Szent István-év óta fogadta el a szakirodalom. Bizonyára vannak más utánrezgések is, melyek a bíráló fülét kevésbbé ütötték meg, mint ez. A hazai irodalom elhanyagolásával egyenlő súllyal esik latba a külföldi kutatás eredményeinek mellőzése. Már a negyedszázaddal ezelőtt lezajlott nagy polémiában kiviláglott, bogy E. nem helyesli az analógiák alkalmazását ós nem szívesen fordul az idegen nemzetek történelméhez. A külföldi eredmények szolgai átvételét, idegen szkémáknak a hazai fejlődésre való merev alkalmazását magunk sem helyeseljük. De problémákat, szempontokat bőségesen ad az idegen irodalom, eredményeinkben pedig megóv a fantasztikusnak, a szociológiai szempontból lehetetlennek hirdetésétől. Csak egy példát: sohasem mondhatta volna E., hogy a hadifogoly eredetű, szolgarendű civilisek 1217-ben királyi serviensekké, 1260-ban nobilisokká emelkednek (tehát a régi főnemesség nevét kapják meg!), ha az európai társadalmi fejlődésre tekintettel lett volna. Ennek elhanyagolása ebben a munkájában is megbosszulja magát. A „feudális" kifejezés és a hűbéri jelleg következetlen alkalmazására gondolunk. A Kálmán törvényeinek szentelt fejezet egyik alosztályában címként szerepel a „feudális birtokrendszer"; később magyarázza csak meg E., hogy a szentistváni királyságot Kálmán kísérelte meg feudális alapon tovább építeni. Ezt Álmos ivadékai hiúsították meg, majd az 1205-i koronázási eskü, az Aranybulla, a tanácsosok székeinek elégetése mind a hűbériség elleni reakciót képviselték. A király „a feudális fordulatot, a magán úri várak építését" akarata ellenére engedte meg. István ifjabb király „feudális módon ellenezte a király beavatkozását az ő területein". A hűbéres jelleget a servienssó emelő oklevelek azzal fejezik ki, „hogy az új szabad és nobilis kir. serviens köteles a király seregében hadakozni. . ." Végül 1267-ben „az aranybulla kezd hűbéries lenni", mert a birtokjogi cikkek alapján „a volt serviens, most nemes vitéz a Szentkorona hűbérese, birtoka pedig feudum, melyet hadi érdemért kapott s addig bírja, míg ő vagy fia hűséges vitéze a királynak". (67, 109—113. 1., majd ismételten 224, 622. 1.) Anélkül, hogy az általános elvi hozzászólások során a részletekbe kívánnánk menni, vagy (quod absit) új társadalomtörténeti vitát kezdeni, megjegyezzük, hogy a most idézett mondatok a hűbériségnek a mai irodalom felfogásával össze nem férőj sőt önmagában sem következetes beállítását tükröztetik. Amit E. feudálisnak mond, a patrimoniális, személyes, hűbéri és rendi uralom egy-egy vonásának felel meg. Úgy véljük, hogy az Aranybulla egymást követő új kiadásainak során a serviensek egyre inkább szabadulnak a királlyal szemben fennálló személyes kötelékből, hogy más társadalmi csoportokkal egységes nemesi rendbe tömörüljenek. De ha ez a felfogás vitatható is, az kétségtelen, hogy a „Szentkorona hűbérese" önellentmondás. A mű általános beosztásával kapcsolatban még két meggondolást kell szóvá tennünk. A törvényeket tartalmazó művelődéstörténeti fejezetek három könyvbe csoportosulnak. Az első „A szentkirályok és Kálmán törvényei", a második „Az aranybulla és átalakításai
