Századok – 1943
Tanulmányok - BODOR ANDRÁS: Szent Gellért Deliberatió-jának főforrása 173
] 210 BODO« ANDBÁS Doctissimi". A smaragd leírásában a „nimiae viriditatis" és a ,,nimia viriditate" közös eredetre vall. Az arimaspok és a griffek harcának elbeszélése szintén bizonyíték arra, hogy itt egy másik forrásmunkát is használt. Téves azonban, amit Karácsonyi a griffek és az arismaspok harcának a leírásából állapít meg,1 hogy Szent Gellért Plinius nagy természetrajzi munkáját olvasta. A griffek mondája az egész középkorban el volt terjedve és a legtöbb drágakövekről szóló magyarázatban előfordul. Érdekesen mutatja Szent Gellért gondolattársítását az a tény, hogy az arismaspok egy szeméről eszébe jut az Énekek Éneke, melyben (IV. 9.) szintén szó van a szemről s anélkül, hogy az előbb megkezdett magyarázatot befejezte volna, rátér ennek a magyarázatára. A sardonix leírása izidori eredetre vall, etimológiai jelentéseazonban elmarad. Kisebb eltérés, hogy „mineus" helyett annak synonimája ,,rufus" kerül a szövegbe. A sardiusról szóló rész izidori eredete valószínű, ámbár természetrajzi leírása oly rövid, hogy pontos megállapítást ezen az alapon nem tehetünk. ,,Haec rubrum habet colorem" önálló megfogalmazásban „Qui consanguinei coloris narratur" lesz. Az „essentiationes mysterias" kifejezés (lionysiusi hatásra vall. A befejező sorokból látszik, hogy Szent Gellértnek a sardiusra vonatkozólag egy másik magyarázat is eszébe jutott, fontolgatta, hogy azt le is írja, végül azonban „hora non patitur" megjegyzéssel átsiklik fölötte. A chrysolitról szóló rész valószínűleg izidori eredetű, de egyéni megfogalmazásban. Ugyanez állapítható meg a befillusról is, melyben „viriditate similis smaragdo, sed cum pallore"-ból egyéni megfogalmazásban „qui duos colores habet, viridem et pallentem" lesz. A topáznál is egyéni megfogalmazást látunk „Omniqúe colore resplendens" — „qui omnium lapidum colores manifestatur habere". A Chrysopras leírása látszólag nem az Etymologiarum-ból való, mert Szerit Gellért arany és zöld színűnek írja, ott pedig csak aranyszínű. Ez az eltérés azonban látszólagos csupán, mert Izidor a drágaköveket színük szerint csoportosítja, s mindenik csoport élén a jellemző szín áll, így a Chrysopras csoportjánál a zöld. A jácintnál mintha ismét eltérés lenne, de ez valójában csak annyi, hogy a „caeruleum colorem habens" meghatározást Szent Gellért még színesebbé akarja tenni és azt mondja: „qui simüis est aquae superfusae radio solis," mintegy kibővítve az Izidor meghatározásával kapott képet. Az ametiszt Izidornál a bíborszínű drágakövek fő képviselője: „inter purpureas gemmas principatum tenet". Ezt röviden így adja vissza: „qui totus purpureus dicitur." Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy Gellért a drágakövek természetrajzi leírásában is főként Izidort követi. Módszere az, hogy először veszi a drágakő természetrajzi megjelenését s azután hozzáfűzi mindazt, amit elképzelése szerint a természetrajzi leírás alapján a drágakő teológiai szempontból jelképezhet. A drágakövek leírásánál a forrás azonban nem kizárólag az Etymologiarum. Ezt bizonyítják azok az eltérések, amelyeket a 1 Karácsonyi i. m. 132. 1.
