Századok – 1943
Ismertetések - Török Jenő: A katolikus autonomiai mozgalom 1848–1871. Ism.: Párdányi Miklós 132
SZEMLK 133 azonban az egyházi önkormányzat fogalma nemcsak az államtól való függetlenséget, hanem egyúttal a világi hívek egyházkormányzati szerepének kiépítését is megkívánta. A püspöki kar nem zárkózott el mereven ettől sem. Mint Fogarassy püspök már 1848-ban írja, „a fejedelmi pártfogás ernyőzete alól" kirántott egyháznak „saját híveinek védelme alá kell húzódnia". De míg az egyházias álláspont a szerephez juttatott laikusoktól védelmet remél, tehát a liberálisdemokratikus fejlődésnek tisztán egyházi célszerűségi szempontból kíván engedményt tenni, addig a katolikus egyházon belül is számosan akadnak, akik egyházuk iránti ragaszkodásuk mellett liberális politikai felfogásukat szeretnék az egyház szervezetében érvényre juttatni. Ezek tehát elvi alapon küzdenek a laikusok szerepének biztosításáért. Végül az egyházon kívül álló radikálisok csoportja a laikusok szerepétől tisztán a főpapi kar befolyásának meggyengítését várja. Tehát három egyaránt autonómiát kívánó irány küzdött ugyanazon közvetlen célért — egymás ellen. Ez a küzdelem azonnal megkezdődött az 1848-i változások után s az általános fejlődés radikalizmusával párhuzamosan csakhamar radikális megoldás felé vezetett. Az erősen liberális Horváth Mihály kultuszminiszter már össze is hívta az önkormányzat alakuló ülését és csak a szabadságharc szomorú vége akasztotta meg a szélsőséges fejlődést. A 48-as idők mozgalmait foglalja össze a könyv rövid bevezető része. A kiegyezésig azután a probléma kikapcsolódik. A kiegyezés után Eötvös veti fel újból. A problémának ezzel a hullámverésével, mely az autonómia felé vezető fejlődésnek 1871-ben bekövetkezett megállásáig vezet, foglalkozik tulajdonképen a munka. Eötvös kezdeményezésének gyökereit — mondja szerző — állambölcseleti rendszerében kell keresnünk. Számára a szabadság a legnagyobb érték, ezt mozdítja elő az önkormányzati elv alkalmazása s a szabadság biztosításának legfőbb eszköze az egyház szabadsága. A kereszténység nála a szabadság vallása, közte és a liberális elven felépülő modern társadalom között Eötvös összhangot talál. Dudek szigorú felfogását, amely Eötvös nézetét a katolikus dogmatikával szembenállónak és kozmopolitának bélyegzi, T. igazságtalannak és történelmietlennek látja s Alszeghyhez csatlakozik, aki szerint Eötvöst e vallásilag igen sivár kor írói és politikusai között a legbensőbb és legnemesebb katolicizmus töltötte el. Rámutat arra, hogy «gy dogmatikai spekulációk iránt érzéketlen korban, hitközönyös környezetben, nagyrészt sekélyes teológiai képzettségű papsággal találkozva kortársai közül egyedül lépett fel kezdeményezőleg egyháza érdekében, amelynek megújulásán őszinte jóindulattal fáradozott. A felfogások ellentéte azonban már korán megnyilatkozott. A liberális felfogás keresztülvitte, hogy már a kongresszusi választás szabályzata is világiak bevonásával tartott ülésen állapíttassék meg. De ennek az előkészítő kongresszusnak a püspöki kar által kiírt választásai előrevetették a kudarc árnyékát. Az érdeklődés eltörpiilően csekély volt s a választás iránt érdeklődők nagy részét csak az egyházi vezetők iránti bizalmatlanság kifejezése vonzotta. Az autonómiai kongresszus összehívására, tárgyalásaira ós az ezzel kapcsolatos eszmei küzdelmekre már nagy befolyással voltak a vatikáni zsinat körül kialakult ellentétek. A magyar katolikus egyház szervezetének kérdése a tévedhetetlenségi dogma körüli harcok forgatagába örvénylett, ami a liberális-katolikusokat a radikális táborba vitte. Általában látjuk, hogy Eötvös jóindulatú liberáliskatolikus kezdeményezésétől hogyan tolódik el a mozgalom mind radikálisabb irányba, ami azután az egyházias körök bizalmának
