Századok – 1943

Tanulmányok - BOTÁR IMRE: Szolnok agrártörténete a XIX. században 78

94 BOTÁH IMKK Üj volt itt a. súlyos állami adókon kívül a városi pótadó is, amelyről a továbbiakban bővebben lesz szó, ezenkívül a puszták horribilisen felemelkedett bérösszege nyomta őket, a regálék bérletét meg elvesztették — e körülmények ismeretében nem kell kommentálnom, hogyan sikerült a jobbágyság felszabadítása Szolnokon. Hogy a lakosság mégis meg tudott élni, ezt a város életében megjelent új tényezőnek köszönhette, t. i. a vasútnak. Szolnok az 1847-ben megnyílt pest-szolnoki vonalnak a Tiszántúl felé végállomása volt 10 évig, míg az alföldi vasút tovább, egyrészt Debrecen, másrészt Arad felé ki nem épült 1857-ben. ,,Míg a vasút itt végződött, a fuvarosoknak, napszámosoknak paradicsoma volt e város" — mondja az egykorú tudósító.1 Ez a konjuktúra azonban csak 5 évig tartott. A város küzdelme ezalatt továbbfolyt a gazdasági kérdésekben, lsősorban a most is szegény fertálygazdák érdekében. 1856-ban a város döntő lépésre szánta magát. Miután felettes hatóságait álláspontjuk megváltoztatására nem bírta rávenni, felségfolyamodványt adott be a város lakosaitól elvont legelők ügyében. Az uralkodó véleményezés végett leküldte a folyamodványt, így került a szolnoki megyefőnökhöz. Kalmár I. biztosnak, a megyefőnök helyettesének német nyelven adott válaszából megismerhetjük a kérdés egész állását.2 Szolnok város Alcsi és Szentivány visszaadását kéri. A megyefőnök helyettes szerint minden kétségen felül áll az a tény, hogy ezek a puszták a Mária Terézia-féle urbárium behozatalakor, mi-ben Szolnok városának, legelőinek elismert elégtelensége miatt, a legelőhiány compensálására adattak. A mellékelt szerződésekből kitűnik továbbá, hogy ezeket a pótlásul adott pusztákat mindig a bérletre vonatkozó minden 1 Vasárnapi Újság. 1861. évf. 53. 1.: „Egynapi járásra szolnoki fuvaros 30—40 pfrtnak alatta nem ment, inkább — e volt szavajárása —- agyonüti lovát. S íros útban kiállott a szolnoki ember a Tisza hídjára, nézte, mint sülyedeznek az idegen fuvarosok, kereskedők a szandai töltésen, megakadva, mint légy a lépvesszőn. Leste, az alkalmat, meg is kapta, midőn az agyig sárban fulladozók segélyt kértek s amint 8 ökrével a feneketlen sárból kivonszolta őket, 10—12 pfrtig fizettette magát. Egy erősmarkú napszámos pedig megkeresett hajóteher kiürítése s vasútra szállítása által naponkint 5 pfrtot. Ezen aranykor 1852—57-ig tartott; volt is ám akkor dáridó a korcsmákban. À napszámos lánya úgy vette a 10 pfrtos selyemkendőt a boltban, hogy a szegény kézmíves és fertályos gazda lánya a kartonruhában csakúgy irigyelte annak az állapotját." ' Helytartótan. lt. Ofner Statthalterei. Lokalen u. Materialen 745/1857. sz.