Századok – 1942
Értekezések - GUOTH KÁLMÁN: Egy forrás két történetszemlélet tükrében. 43
50 GUOTH KÄLMÄN irány „az egyes tüneményeket, vagyis eseményeket", nem okoskodott, nem ítélkezett, hanem előadta a megállapított tényeket.1 így történhetett meg például — mint láttuk —, hogy közkeletű szavak egyezéséből két mű közvetlen kapcsolatára következtetett. E szemléletben a mult darabokra hullott, az egyes életjelenségek elszigetelődtek egymástól, összefüggéseik elmosódtak, s a „tények" így sokszor jelentés nélküli adattömeggé váltak. Az irány belefúlt az anyagba, nem tudván azt a lélek, a szellem rendező, jelentéstadó fényébe emelni, így utólag visszapillantva tehát egészen természetes az a szellemi forradalomnak is beillő változás, mely a magyar történettudományban az 1910-es években egyre nagyobb méretekben kezdett jelentkezni.2 A pozitivizmus azonban minden hibája és fogyatkozása ellenére is betöltötte a maga hivatását: anyaggyűjtésével időálló örökséget, szilárd alapot adott utódjának, sok tekintetben ellenpólusának — a szellemtörténeti iránynak. Ez a történetszemlélet éppen azon a ponton ragadta meg, és folytatta a történeti világ felépítését, ahol a pozitivizmus megrekedt. Az emberi élet minden megnyilvánulását lényegében a lélek, a szellem irányítja — hirdették ennek az iránynak filozófiai megalapozói; a történeti valóság tehát az emberi szellem kisugárzásának következménye, s így az egyes „tények" — származzanak bár az élet legkülönbözőbb területeiről — a legszorosabban összefüggnek egymással. Óriási lehetőségeket nyújtott ez a felfogás az átfogó szintézisekre. S a magyar tudósgárda színe-java ki is aknázta az adott lehetőségeket. Itt azonban ismét kísértett a véglet — éppen ellenkező irányban, mint a pozitivizmus esetében. Mivel a mult szellemének, lelkiségének rekonstrukciója csak a kutató szellemi világán keresztül történhetett, attól kellett tartani, hogy erősen szubjektívvé válik az irány: a vizsgáló alany (Thienemann Tivadar: A pozitivizmus és a magyar történettudományok. Minerva 1. évf. 7. s köv. 1., Nagy József: A pozitivizmus kezdetei. Minei va V. évf. 177. s köv. 1., Istványi Géza: Szellemtörténet, neopozitivizmus, új történeti realizmus. Piot. Szemle 1938, 118. s köv. 1.): sem az előző korszakok öröksége, sem a Sic kel-iskolával való kapcsolataink, sem Pauler gyakorlata, hatása, Comte-tól való eltérései nincsenek tisztázva egykorú tanulmányok részletes elemzéséve]. Mindaddig pedig, míg ez meg nem történik, jobb megmaradni a már sajátos értelmet nyert pozitivizmus kifejezés használatánál: legfeljebb a „magyar" jelző elétételével jelezhetjük, hogy nem teljesen Comte értelmében vett pozitivizmust értünk rajta. 1 Pauler kifejezései: Századok 1871, 640—41. 1. 2 W. Dilthey-nek, a szellemtörténeti irány egyik megalapozójának életművét 1912-ben ismertette Komis Gyula a Történeti Szemlében (581. s köv. 1.).
