Századok – 1942

Történeti irodalom - Ritter; Gerhard: Machtstaat und Utopie. Ism.: Guoth Kálmán. 344

TÖRTÉNETI IRODALOM 349-erősebb hatalmi céljai negvalósításában soha nem volt tekintettel a jogra és az igazságra. Ez az állapot szükségszerű, tehát — igy érezzük R. soraiból — szükségszerűen így kell lennie a jövőben is. Csak a gyöngék hangoztatják a jogot és a békét: ők is csak azért, mert nincs erejük hatalmi vágyaik kitöltésére. A világtörténelemnek, sőt világjövőnek ez az újszerű értékelése határozottan jelenünkből fakadt. Ezért látja R. a kozmopolita örök példaképét, Erasmust, egy kis állam hazafias polgárának. Ezért emeli ki Machiavellit a történeti fejlődés folyamából, s látja a valóság felfedezőjének, sőt az egész újkori kontinentális fejlődés szellemi irányítójának. Nem veszi észre, hogy Machiavelli is csak egy hullámfodrozódás abban a nagy történelmi áradatban, mely a transcendens keresztyén élet- és államszemlélet helyén immanens világnézetet, s benne öncélú államfelfogást eredményezett. Ebben az új helyzetben kétségtelenül szinte minden európai uralkodó Machiavelli „módszereit" használta — ha nem is olvasta a firenzei államtitkár munkáit, vagy éppen harcba is szállt ellene tollával — mint pl. Nagy Frigyes. Olyan önmagáért valónak azonban ekkor sem mutatkozott a hatalom talán sehol, mint azt R. véli Machiavellitől elbűvölten, sőt túllicitálva rajta. A hatalmat — s ez döntő fontosságú — Machiavelli maga sem tartotta célnak. A fejedelmi abszolutizmus, a felvilágosodás, a liberális demokrácia, s méginkább talán a modern népállam uralkodói pedig éppenséggel mindig túlnéztek a hatalmon magán, s eszköznek tekintették eszmei, erkölcsi célok, az igazság szolgálatában. Nem a „Dämonie der Macht" szállta meg tehát őket — mint R. gondolja —, hanem a „Dämonie des Missionsbewußtseins", az elhivatottság érzése. Hogy a célt nem sikerült elérni, az nem jelenti annak hiányát. Legfeljebb azt mutatja, hogy az ember végtelenül gyarló az igazság, az erkölcsi jó felismerésében, s méginkább elismerésében. Ezért el nem ért célok, tragédiák sorozata a világtörténelem. Ebből azonban nem következik, hogy az eszközt, a nyers hatalmat tartsuk célnak, egyetlen és örök lehetséges valóságnak. Nem így volt ez sem az antik világban, sem a középkorban (ez utóbbit R. is elismeri), s mint láttuk, az újkorban sem. Igazolást látni tehát a múltban az öncélú hatalom számára tévedés, a jövőnek pedig mintegy ajánlani — évezredek bizonysága szerint — nem okos dolog. Mégis van értéke R. könyvének: az angol és a kontinentális politika módszerei között különösen az újkor elejétől kezdve mutatkozó lényeges különbségek felismerése és a kérdés igazi nagyságában való feltárása. Igaza van abban is, hogy e különbségek jórészben a földrajzi, politikai helyzet következményei. Szerintünk azonban még lényegesebb a kérdés történeti-szellemi oldala. Ennek magyarázására azonban Machiavelli és Morus egyénisége korántsem elégséges. Az okok sokkal mélyebben fekszenek s felfejtésük esetén bizonyára még mélyebben pillanthatunk majd az európai individualizmus alakulásába és sorsába, mint ma — Troeltsch, Meinecke és mások különben rendkívül finom megfigyelései alapján. Guoth Kábnán.