Századok – 1942

Történeti irodalom - Ritter; Gerhard: Machtstaat und Utopie. Ism.: Guoth Kálmán. 344

34« TÖRTÉNETI IRODAI.ОМ Az antik világ azonban mindezek ellenére sem ismerte gyökeréig azt: mit jelent az ember számára a hatalmi megszállottság érzése? Nem is ismerhette, hiszen szellemi világa a maga legfőbb értékeivel ,,e világi", értelmi képződmény volt: egyén és közösség a kosmos törvényei által követelt mértéktartás hatásain belül öncélú maradt. Egészen másként alakult azonban a helyzet a keresztyénség világában. Ennek szemléletében a földi államon túl, a fölött van egy mennyei birodalom, a civitas dei. Minden földi hatalom rendeltetése ennek szolgálata. Az a földi hatalom, mely ezt a szolgálatot nem teljesíti, Isten legszörnyűbb ellensége, maga a megtestesült Antikrisztus. A földi állam értékelése ezzel kétértelmű lett, és az is maradt akkor is, mikor a földi egyház megegyezésre jutott az állammal, az Imperium Romanum uralkodóival. Az állam eszköz lett a keresztyén eszmék szolgálatában: feladata az igazság, a béke stb. védelme vagy megvalósítása. Ezek az eszmék azonban kötik az államot is: az uralkodónak igazságosan kell kormányoznia, háborút csak azért viselhet, hogy isteni értelemben vett igazi békét teremtsen. А XIII. századtól kezdve azonban ez az építmény egyre, jobban inogni kezdett: a keresztyén uralkodói eszmény lélektelen szkématizmussá vált a fejedelmi tükrökben, s a „jogos háború" fogalmát is elködösítették azáltal, hogy merőben politikai jellegű harcokat is igyekeztek igazolni vele. A keresztyén erkölcs hovatovább lepel lett, takarója a teljesen öncélúvá váló államoknak. S mikor a XV. században ez a lepel is lehullott róluk, kiderült, hogy nem Isten szolgái többé, hanem éhes farkasok: közöttük csak a nyers erő dönthet. A helyzet Itáliában volt. a legkritikusabb a sok apró állam miatt: nem csoda, ha a valóság itt finomodott először szemléletté Machiavelli munkáiban. Az II principe szerzője sokkal mélyebben nézett a politikai harc igazi lényegébe, mint bárki előtte; mellette a középkor speculum-írói fecsegő műkedvelőknek tűnnek föl, s az antik realisták is alig látszanak többnek, mint szerény kezdőknek. Alaptétele: az ember természeténél fogva gonosz. Árulás, álnokság, stb. tehát mindenkor elválaszthatatlanul hozzátartozik a hatalmi harc lényegéhez. Következésképen: ha nem akarunk vesztünkbe rohanni, az életet úgy kell venni, amint van, s nem úgy, amint lenni kellene. „Mindig a fegyveres próféták győztek, a fegyvertelenek pedig elbuktak" — írja cinikusan. Az antik világ eszménye: az arany középút szerinte természetellenes; soraiból csak úgy árad a büszke lázadás a sors ellen, amitől pedig az antik világ valósággal iszonyodott. Ha a szükség (necessitá) úgy kívánja, fegyvert kell ragadni. Jogos vagy jogtalan e cselekedetünk, mellékes. Az a fontos, hogy hozzásegítsen a hatalom eléréséhez. Csak arra vigyázzon az uralkodó, hogy olyan ellenszenvet ne keltsen maga ellen, amely megdöntheti hatalmát. Ezért egyéniségében a róka ravaszságát és az oroszlán nyers erejét kell egyesítenie, s alkalmaznia szükség szerint. Mindezek után Machiavelli az államot az emberiség nevelőjének tekinti. Ez első pillanatra logikai