Századok – 1942

Történeti irodalom - Ritter; Gerhard: Machtstaat und Utopie. Ism.: Guoth Kálmán. 344

TÖRTÉNETI IRODALOM 345-tanítómesterének nevezi Machiavellit „Antimachiavell"-jében. „Ilyen szörnyetegnek, mint Machiavelli, nem beszélek emberiességről. Hiszen ezzel csak megszentségteleníteném az erényt, az emberiség boldogulásának alapját" — írja a nemsokára trónralépő, nagyrahivatott ifjú. Ugyanez a Nagy Frigyes azonban — a felvilágosodott uralkodók mintaképe — férfikorában tetteiben sokkal inkább Machiavelli, mint az „Antimachiavell" szerzője követőjének bizonyult. Ábrándosabb lelkek, mint pl. Rousseau, éles szatírát láttak az II principe-ben a fejedelmi abszolutizmus ellen, s a szerzőt a felvilágosodás előfutáraként ünnepelték. De hogyan is nézhette volna másként Machiavellit ez a kor, mely a fejedelemben az állam első szolgáját látta (vagy legalább is szerette volna látni) s az állami mindenhatóság, a korlátlan fejedelmi hatalom lerombolásával az alattvalók egyéni szabadságát igyekezett — szintén nem éppen válogatott eszközökkel —megvalósítani. Korunk ismét nagy megértéssel fordul a „renaissance e lángelméje" felé. Modern kutatók szerint „Machiavelli képe az államférfiról valóban megfelel az államférfi ideáljának" s a „Principe a politikai bölcsesség örökérvényű foglalata". R. szerint pedig Machiavelli a modern európai kontinentális állam úttörője. Itt a miért-re már nem is kell válaszolni, hiszen benne élünk a korban. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy igaz a mondás: habent sua fata libelli. Hasonló változásokat láthatunk — talán kevésbbé éles vonalakban — Morus utóéletében is: az ábrándos, fellegekben járó humanistából az utóbbi évtizedek kutatásai folytán reális, jellegzetesen angol politikus lett. E két államfilozófus munkáinak értelmezésével, hatásuk vizsgálatával igyekszik R. feleletet adni azokra a hatalmas különbségekre, melyek az angol-szigetországi és az európaikontinentális államvezetésben az újkor elejétől kezdve megfigyelhetők. A problémát egészen nagyvonalúan, világtörténelmi távlatokban szemléli: az állam egyetemes fejlődésének menetébe ágyazza bele. Machiavelli és Morus szerinte két típus: korhoz és nemzetiséghez nem köthetői álláspontok megszemélyesítői a hatalom erkölcsi kérdései tekintetében. Mindkét típus lelki gyökere a „Dämonie der Macht", az akarat megszállottsága, mely ellenállhatatlanul űzi, kényszeríti az egyént a hatalom megszerzésére. Jól ismerték ezt az erőt a görögök is. Aischylos Oresteia-ja e tekintetben szinte páratlan példa a világirodalomban. A vak és dühödt szenvedélyen azonban végül mégis úrrá lesz az állam, a polis által képviselt nomos, a tiszta, világos jog: a chaos kosmos-szá tisztul. S ha később a görög állam egyre jobban értelmi képződménnyé vált is, ezt a szerepét mindvégig megtartotta: egyik legfőbb feladata továbbra is polgárainak az erkölcsiségre való nevelése volt. Ha valaki uralomra jutott, s e célt nem tartotta szem előtt, az csak bitorlója lehetett — görög felfogás szerint — a hatalomnak: tyrannus, akinek uralma a kosmos törvényeivel ellentétben áll, tehát csak átmenet, kivételes állapot lehet — eleve pusztulásra kárhoztatva.