Századok – 1942

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272

296 MÂLYUSZ ELEMÉR hogy ifjúkori elgondolása helyes Volt. A nyilt küzdelemben ugyanis a lovagcsapatok állották meg legjobban a helyüket — ismeretes, mily fölénnyel foglalja vissza Kálmán herceg és Ugrón érsek a Sajó hídját, ugyanők a csata napján a templomos lovagokkal együtt mily öldöklő harcban tartóztatják fel a tatárok rohamát — a védekezésben pedig az erődített helyek. Tapasztalatai megkezdett vállalkozása folytatására biztatták, felelősségérzete pedig arra ösztönözte, hogy elgondolását immár tűzön-vízen keresztül vigye. így került sor a tatárjárás után hadszervezeti és társadalmi reformjaira s ugyanezért kezdett a sziklabérceken várakat emeltetni. Elve, amely határozott vonásokkal bontakozik ki egyes intézkedéseiből, ez volt: minél több nehézfegyverzetű harcost , lovagot illeszteni a támadásra kész hadseregbe és minél több kőerődítményt építtetni a védekezés céljaira. Míg a várak építését elsősorban az egyházi és világi nagybirtok feladatává tette, a nehéz fegyverzetű, a l<*vag-módra harcoló katonaság létszámát már a főuraktól függetlenül növelte meg. Igaz, megtehette volna, hogy teljesen a nagybirtokra támaszkodik és a rajta kivül álló exisztenciákat a főuraknak átengedve-, őket az előkelők fennhatósága alá utalva, ezektől kívánja meg, hogy új alattvalóik arányában állítsanak ki fegyvereseket, ilyesféle eljárása azonban szakítás lett volna korábbi, a királyi servienseket támogató politikájával s régi meggyőződésével. Nem a szabad, a nagybirtoktól független elemek elnyomására törekedett tehát a király a tatárjárás után sem, hanem — ellenkezőleg — azok erősítésére s reájuk támaszkodott hadszervezeti reformjánál is: Ennek lényege: a királyi serviensnek és a várjobbágynak nehézfegyverzetű lovassá, lovaggá tétele. Nincs írott bizonyíték kezünkben arról, hogy ez volt Béla célja, nem tudunk felmutatni oklevelet, amelyben ilyesféle általános utasítást adott volna ki. Csak a „nobilis" jelzőnek a királyi serviens és a várjobbágy nevéhez csatlakozására tudunk hivatkozni s arra a tényre, hogy ezeknek a legkorábbi példája 1244-ből, illetőleg 1255-ből ismeretes. Legfeljebb még valószínűsíthetjük feltevésünket IV. Bélának azzal az 1245-i rendelkezésével, amellyel három bolondóci várjobbágynak, egész nemzetségükkel a királyi serviensek közé emelve, megnemesítve őket, kötelességükké tette, hogy zászlaja alatt tíz páncélossal jelenjenek meg; mégpedig oly módon, hogy a három, névszerint megjelölt egykori várjobbágy „magában", vagyis saját erejéből felfegyverkezve vonuljon hadba. A hadi kontingens nagysága körülbeiül azt jelenti, hogy a várjobbágy-