Századok – 1942
Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272
A MAGYAR. KÖZNEMESSÉG KIALAKl tÁSA 295 példátlanul ütőképes hadsereggel azonban nem Batunak. hanem Dzsingisz kánnak minden ereje sem tudott volna megmérkőzni s így Muhi a tatár megsemmisítő vereségének lett volna a színhelye. De mert máskép fordult a kocka, bizonyítékok, az előzmények ismerete nélkül is eleve valószínűnek tarthatjuk, hogy a magyar sereg katasztrófájának más, mélyebben fekvő oka is volt, mint amelyeket a közismert magyarázatok1 tartalmaznak: egyenetlenséget, elbizakodottságot, fegyelmezetlenséget emlegetve. Ha arra gondolunk, hogy a magyar hadszervezet éppen átalakulóban volt, amikor a tatár hadak rátörtek az országra, s így a magyar sereg zöme könnyű lovasokból állott, mégpedig olyanokból, akikből hiányzott honfoglaló őseik ügyessége, akkor természetesnek tűnik fel az ellenfél, a steppenépektömegét és gyorsaságát érvényesítő tatárság fölénye. De megértjük az uralkodó komorságát és pesszimizmusát is. <5 tisztában volt azzal, hogy hadserege korszerűtlen, országa védelmére pedig elégtelen. Bár próbált változtatni a tarthatatlan állapotokon és így a mulasztás vádja nem érheti, a társadalmi fejlődés diktálta késedelmet nem tehette jóvá. De mert ismerte a bajokat és gyógyszerüket, amelynek alkalmazására nem kerülhetett sor, nem lehetett oly optimista, mint környezetének tagjai.2 Vájjon akkor is oly végzetszerű komorsággal ment volna a tatárok elé, ha reformjait megvalósítva, a kor felfogása szerint erőssé tett sereg élére állhatott volna? A harc kimenetele egyébként szintén arról győzhette meg. E szerint ugyanis a servienseknek páncélos fegyverzetűeknek kellene lenniök, ha egyszer a közéjük kerülő várjobbágynak is ilyen a felszerelése. Azt hisszük azonban, hogy az idézett egyetlen adatot szabad szabályt erősítő kivételnek tekinteni. Mert ha minden várjobbágy és serviens nehéz fegyverzetben harcolt volna, akkor Urusz és testvérei nem is tűntek volna fel a királynak. — Tóth Zoltán, középkori hadtörténetünk s katonai vonatkozású emlékeink legkitűnőbb ismerője a magyar hadszervezet átalakulását jóval korábbra teszi, mint dolgozatunk. Szerinte a honfoglalók fegyverzete és vele együtt taktikája is a XII. sz.-ra már kihalt, mivel a Szt. István törvényeiben szereplő seniorok és milesek, akiknek soraiba kelült a szabad magyarok java része, lovagok voltak. (Magyar Művelődéstörténet, I. k. 275. s köv. 1.) Csak megismételhetjük, hogy meggyőződésünk szerint a magyar haderő átalakulóban volt ugyan már a XI—-XII. sz.-ban, a döntő fordulat azonban csak később következett be s a királyi serviensek. meg a várjobbágyok akkor még nem tekinthetők lovagi fegyverzetűeknek. Utalhatunk a görög kútfőkre is. Ezek, noha pl. az 1167.-Í hadjárat leírásánál kiemelik a páncélos seregrészt, nem feledik felemlíteni az ijjászokat és a könnyűfegyverzetűeket sem (Gyóni i. m. 05. 1.). 1 Olchváry Ö.: A muhi csata. Századok 1902, 511., 516. 1. 2 Pauler i. m. II. k. 160. I.