Századok – 1942

Szemle - Timon Béla; vitéz: Irányelvek a hadtörténelem és a hadtörténetírás tudományos műveléséhez. Ism.: Komoróczy György. 230

SZEMLE 22» hadtörténelem jelentősége. Mindaddig, amíg az emberi szellem a történet változásaiban nem látott egyebet, mint nemzetek, nagyobb közösségek egymás ellen irányuló harcának eredményét, a politikai történetírás som volt egyéb, mint részletezett hadtörténelem. Hiszen az emberiség történetének olyan korszakaiban, mikor a háború, a hadviselés szinte életforma volt s még a béke ideje sem szolgált egyébre, mint a háború előkészítésére (si vis pacem, para bellum), az állam központi irányítóitól lefelé egészen a társadalom legalacsonyabb szintjén tevékenykedő emberig mindenkinek világ- és életszemléletét a háborúra való beállítottság hatotta át, s természetes, hogy az eseményeket leíró történelem is ebbe a síkba állította közölnivalóit. Ez a helyzet magyarázza meg, hogy a mult század előtt külön „hadtörténelem" még nem volt, illetőleg az akkori történelmi munkák elsősorban hadtörténelmieknek nevezhetők. A mult század második felében azonban, a történettudomány differenciálódása során, bontakozni kezdett a hadtörténelem is; ma már fejlettség tekintetében nagyjából ugyanazon a színvonalon állónak tekinthető, mint a történettudomány egyéb diszciplínái. Érthető tehát, ha a történetkutatók keresik azokat az elveket, szempontokat, módszereket, amelyek a hadtörténelem rendszeres kiépítésének alapjait szolgáltatják. A magyar tudományosságban T. könyve foglalja össze első ízben ezeket a követelményeket. A hadtörténelmet elkülöníti az általános politikai történelemtől, s célját abban foglalja össze, hogy „kutatásainak lényege csakis a háborúval összefüggő tényezőkkel foglalkozik". Ebben a fogalmazásban a hadtörténelem számára a politikai fejlődés, a gazdasági és társadalmi élet ismerete csak segédtudományok értékével bír. A hadtörténelem feladatainak, résztudományainak, módszerének, a hadműveletek leírásában mutatkozó sajátos rendszerezésének, más tudományokkal való összefüggésének ismertetése után részletesen elemzi T. tudományágának forrásait, amelyek csaknem mindenben azonosak az egyetemes történetírás forrásaival, hangsúlyozza és megállapítja a forráskritika feltételeit, a tárgyilagosság követelményeit és föltétlen szükségességét; rámutat a hadtörténelmi könyvészet hiányára s ezzel kapcsolatban felsorolja a legfontosabb munkákat; ismerteti a források őrzőhelyeiül szolgáló könyvtárakat, levéltárakat, s végül, mivel a történeti jelenségek szoros kapcsolatban állanak elindítójuk, a cselekvő ember gondolatvilágával, az emberiség szellemi kifejlődésének, a gondolkodás történetének általános képét is vázolja. Látható, hogy T. munkája a „hadtörténelem módszertaná"-nak egész problémakörét felöleli. Jó útmutatást nyújt azoknak — elsősorban módszeres történeti képzettséggel nem bíró hivatásos katonáknak —-, akik a hadtörténelemmel tudományosan akarnak foglalkozni. Erős érzéke van a szintézis iránt, mindenütt igyekszik az élet legkülönbözőbb jelenségeit összekapcsolni s az egymástól elágazó jelenségek értékelésében azonos szemléleti formát érvényesíteni. Kár, hogy nem tisztázza kellőképen tárgyának terminológiáját s a ,,történet"-et, mint a fejlődés folyamatát, nem különbözteti meg tudatosan ennek a folyamatnak értékelésétől, a „történelem"-től. Pedig módszertani munkában lényeges követelmény, hogy a terminológia határozott legyen. Másik hátránya könyvének, hogy stílusa helyenként nem magyaros, nehézkes s nem eléggé precíz és kifejező. A gondolatok mélységén, a látásmód széles skáláján túl arra is ügyelnie kellett volna a szerzőnek, hogy élvezetesebb formában írjon. Ilyen jól megalapozott munkában szokatlan a véleménynyilvánításnak ez a formája is: „sem Bernheim, sem Bauer felfogásával nem értek egyet";