Századok – 1942

Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218

226 TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ majd Márkus Emiliát állítva. A francia darabok színészegj-üttese játszik Csikv Gergely színműveiben is. Csiky hamarosan háziszerzője, majd, sajnálatosan korai haláláig, dramaturgja lesz a színháznak. Akadt azonban egy magyar szerző, aki Paulay alatt még Csikynél is nagyobb sikert aratott Földváry intézetében: az „egy alispán" társadalmi osztályából származó, már régóta halott elmélkedő: Madách. 1894 tavaszán meghalt Paulay Ede. A színház elvesztette biztoskezű kormányosát és lianyatt-homlok rohant történetének legszégyenteljesebb hullámvölgye felé. A Nemzeti Színház igen kedvezőtlen időpontban maradt vezér nélkül. 1896-ban megnyílt a Vígszínház, tele ügyes szakemberekkel és feneketlen rosszindulattal a Kerepesi-úti vetélytárs iránt. Vájjon mi volt e szomorú korszak művészi mérlege? Nemzeti klasszikus íróink gyéren szerepeltek a műsoron. A külföldiek közül ismét Shakespeare volt a legszerencsésebb; a magyarok száz éven keresztül megszokták szeretni, a zsidóság pedig érdeklődött iránta, mert külföldön is divatban volt. Népszerű volt Ibsen — Brahm is ezt játszatta Berlinben! — és elég jól szerepelt Maeterlinck. A nagy tanítómesterek sorra elhallgattak. A XIX. század végén csak Gyulai ólt a régi kritikusi gárdából, de már nem írt a színházról. Az ifjabb nemzedékhez tartozó Voinovich néhány szép bírálat után — szava a pusztába к iáit óé volt —- letette a tollat. Az egyetlen, aki még a tízes évek elején is ír, Ambrus Zoltán. Azok közé a tehetségeink közé tartozott, akik európai szellemi látókörrel rendelkeztek; műveltsége francia volt, észjárása magyar. Mindazt, amit egy színmű technikájáról tudni kell, tízszer olyan jól ismerte, mint bármelyik pesti drámagyáros, de mindig észrevette és méltányolta a kezdetlegesebb szerkezet mögött meghúzódó irodalmi értékeket is. Azonban nem volt „harcos Gyulai Pál", sokkal inkább hasonlított Ady szilágysági krizantémumjához; a francia irodalom szépségein kiművelt lelke irtózott a tollharcoktól és az áskálódásoktól. Eleinte csak a magyar színművek bírálását mellőzte, majd a szülészekét is. A kornak, amely érdemes bírálókban nem volt gazdagabb, mint a harmincas-negyvenes évek, olyan Bajzája volt ő, aki nem ír az alakítókról. Igazgatóvá történt kinevezése hozta meg a megváltást a színháznak a gyalázat hosszú esztendei után — olyan évek után, amelyek sorozatos szégyenének nem szakadt vége este 11 órára, hiába ígérgették ezt egymásnak a színészek, hanem mai napig pirulnunk kell miattuk. 1917-ben lett igazgatóvá Ambrus s ezzel az évvel kezdi könyvünk utolsó fejezetét, amely „Az örök Nemzeti Színház felé" büszke címet viseli. Ha a Nemzeti Színház célja az, hogy magyar Théâtre Français legyen — természetesen annál mozgékonyabb, s nem egy halott, hanem egy élő népi műveltség őrzője —, akkor Ambrusnál alkalmasabb férfi nem nyithatta meg az új dicsőség éveinek sorát. A sors azonban csak a színház megaláztatásainak szakította végét 1917-ben, nem a népének, s azok az esztendők, amelyeket az új igazgató színháza élén töltött,