Századok – 1942

Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218

TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ 225 Az, aki e korban kezdte meg színészpályáját, aki már nem ismerte Vörösmartyt, sohasem beszélt Petőfivel, aki nem katonáskodott a szabadságharc alatt és nem volt közlegény a császári seregben — ugyan mit is leshetett volna el egyebet s mit nyújthatott volna tökéletesebben a mindennapi élet gesztusainál? Azok az idők, amikor az egykori „Szabolcs vezér" a diétái követek közül keresett mintát magának, elmúltak. Az 1873-i igazgatóváltozással következett be a színház aranykora. Ez a kor jelzés, ill. a díszítő jelzőnek a következő huszonegy évre rögzítése újdonság; Podmaniczky Frigyes intendáns kissé későbbről datálta, egy másik irány pedig a negyvenes években látta az aranykort. Azt a nézetünket, hogy a nemzeti színjátszás fénykora az volt, amikor magyarok játszottak, saját részünkről már kifejtettük. A színház azonban, a bonyolult szervezet — a tetszetős bevételek, egybevágó összjáték és a kor színvonalát megütő díszletek összeségéből kialakuló művészi üzem — bizonyára sikeresebben működött a franciáskodó nagyvárosban, mint a köznemesekből és nyárspolgárokból toborzódott kisvárosi nézőközönség idején. A színház nagyságának hordozója ebben a korban nem egyes színészek lángelméje, hanem a vezetésben egymást váltó két igazgató, Szigligeti és Paulay, s az eszményi intendáns: báró Podmaniczky Frigyes egyénisége. Amíg Szigligeti élt, őrizte a színház elindulásának hagyományait. Számára valóság volt mindaz, amiről a hetvenes években már csak meséltek egymásnak a többiek, hiszen 1834 óta állt a magyar színjátszás s 1837 — megnyitása — óta a Nemzeti Színház szolgálatában, ismerte Megyerit, Lendvay, Egressy legközelebbi munkatársai voltak és látta Petőfit a Szökött katoná-ban. Ahhoz nem volt elég ereje, hogy megharcoljon ezekért a hagyományokért; talán észre sem vette az örvendetes gyarapodás mellett a veszteségeket, de különben sem volt az az ember, aki harcra született. Az a felsőbbrendű, meggyőződésteljes akarat, amellyel nem egy nagy egyéniség nemzedékeket formál a maga képére, idegen volt tőle. S ez volt meg utódjában, Paulay Edében. Ez, amannak a helyében, meg tudta volna védeni a színházat a magyar népi erők számára, csakhogy ő már elkésett egy nemzedékkel. Mire a Nemzeti Színházhoz került, a nemesség már elhagyta őrhelyét a szellemi vártán, s kívánatosnak a nemzetközi látszott és mindaz, ami azt hozta közelebb: a francia színműirodalom, a Laube-i összjáték, már nem is a teljesen megmagyarosodott Szigetivel és Molnárral, hanem Halmival, Nádayval s egy lépéssel tovább, a soha meg nem magyarosodható Újházival, Csillag Terézzel, Adorján Bertával. Szigligeti még ismerte a nemzeti színjátszás fogalmát, Paulay számára a színház önmagáért volt s nem a népért, amelyből sarjadt. Az „aranykor" irodalmi alapépítménye a francia társadalmi színmű volt. Ennek játékstílnsbeli fogásait már az előző kor magáévá tette s az ifjabb nemzedék csupán a kidőlt mesterek helyett nyújtott utánpótlást, Szerdahelyi helyére a fanyar Halmit és a bohókás Nádayt, a kiöregedő Prielle-ére Helvey Laurát, Századok 1942, IV—VI. 15