Századok – 1942
Történeti irodalom - Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története; I. és II. (Iratok a Nemzeti Színház történetéhez). k. Ism.: M. Császár Edit. 218
224 TÖRTÉNETI IRODAI,ОМ ellenőrző szerv, a helytartótanács és a színház intendánsa közé állva, mindig intézete érdekeiért küzdött és művelt, széleslátókörű mágnásokból állt. Az intendánsok között voltak jobbak és roszszabbak, volt egy egészen kiváló: Radnótfáy (Nagy) Sámuel, de teljesen hasznavehetetlennek egyik sem mondható. A színpadon, ahol az első években csetlettek-botlottak a mieink a klasszikus szerepek súlya s a lakktopánok szorítása miatt, ahol a kifinomult nagyúr igazán csak a népszínművet és a bohózatot volt képes élvezni, most, ime, Aldridge mennydörög és Ristori bája hódít, sőt talán Szerdahelyiről is elismerhetni, hogy „igazi" grófnak hat, és Feleki sem pórias jelenség éppen. Egressy megvan még, az öreg legény, de már nem a régi; barátai eltűntek — ki skartba, ki végnyugalomba —, s a fiatalok tisztelik vagy támadják, de már nem írnak ódát hozzá. A színház napja felfelé halad, szép kor ez, ha azt nézzük, miként gazdagodik az épület felszerelése, mennyi új operát tanít be a fáradhatatlan Erkel idegen származású énekeseinek, mint telnek meg a páholyok a Comitéban tömörülő főnemesek családtagjaival s a földszint a magyarosodó polgársággal. Az udvari páholy sem üres, gyakran ül ott Albrecht főherceg családjával, sőt néha a fiatal császári pár is. Egyre nyugatiasabb, egyre nagyvárosiasabb minden. A korszak elején még Bécset emlegetjük, de a végén már Parisba vágyunk; Lendvay még olyan szép, mint Emil Devrient, de Szerdahelyi megjelenése, műveltsége már egészen franciás. A korszak eleje az abszolutizmus, vége az asszimiláció kora. Ez a kor kezdte szepen, lassan elsikkasztani azt, ami a színházban nemzeti volt. Mint minden mély átalakulás, ez is lassan, alig észrevehetően jelentkezik. Hiszen az egész korszakon át ott őrködik színháza felett a hűséges Szigligeti, s a kritikusok Gyulai Pál és Salamon Ferenc. Hajszálfínom vonásokkal kezdi az idő áthúzogatni a programmot, amely a Pesti Magyar Színházat hajdan a magyar szellem végvárául emelte. Jellemző kis megjegyzések mutatnak erre: a „legmagyarabb" színész ekkor már Szigeti (Tripammer) •iózsef — az előző korban Szentpéteryt mondták annak —, a közönség szívesen látja Szerdahelyit Rákosi .lenő ügyes drámáiban csillogni, se darabokhoz már nem Telepy eszkábálja össze, hanem Lehmann Mór festi a díszleteket. A műsor éppenséggel nem kedvez a magyarkodásnak. Nagyváros lesz Pest, s közönsége ugyanazt kívánja, amit a nyugati nagyvárosok fogyasztanak. A francia társadalmi színművek virágkora ez. Bécsben Laube tucatszámra hozza a párisi színházak kasszadarabjait, ezekre neveli, idomítja a sasszemmel kiválogatott és vaskézzel betört együttest. Nálunk egyelőre minden feltűnő iskolázás nélkül folyik a franciás játék: Prielle erre született s a férfiegyüttes legragyogóbb nevei ebbe ölték becsvágyukat. „Színészeink nem tudnak a tragédiák mélységére ereszkedni, a szenvedélyt, a szív belső harcait festeni nem képesek. Hanem a napi életet jól ellesik s teljes kifejezéssel s gyakran idealizálva is elő tudják állítani", idézi az egykorú kritikát P.-né.